Azért akármekkora egy szemétdomb volt, a Daihatsu összetörése alapjába véve megrengette a családi kasszát, nem volt tartalék másik autó vásárlására. Itt nagyon ki lettünk húzva a szarból, apám egyik ismerőse ( a barát nagyon erős túlzás lenne rá ) egy elég komoly összeggel dobta meg a családot (nem kölcsön, ajándékba), hogy hallotta, mi történt, vegyen valami autót. Azért a fater sem teljesen hülye, nem akarta még egyszer egy ilyen szappantartó rettenetet, elkezdett hát nézelődni valmai tisztességesebb, de hat személyt minimum elszállító jármű után, ami nem utolsósorben befér a kapun. Nem sok dolog van, ami közös bennünk autóügyileg, talán összesen kettő. Nem szeretjük a dízelt (érdemei vitathatatlansága mellett) és nem szeretjük a francia autókat. Itt még mindig elég komoly felhozatallal lehetett szembenézni, de a maximum szélesség bizony gátat szabott. Így került képbe a Toyota F-Model (a kép szintén csak illusztráció, de kell lennie fotónak, keresgélek majd). Ezt az autót hivatalosan sose árulták itthon, és Németországban sem a legelterjedtebb típus. Szóval úgy tíz szerelőből kilenc hülyén néz rád, ha közlöd, milyen autód van. Viszont ez legalább erőteljesen autószerű volt. 

Két literes oldalt vezérelt láncos motor hajtotta egy nagyon jól áttételezett váltón át a hátsó kerekeket. Elég jól ment, az étvágya cserébe szintén elég jó volt, a tíz liter mindig lecsúszott neki. De ezért cserébe kaptunk egy teljes értékű nyolc személyes utasteret, külön hátsó fűtést, első tetőablakot, hátul egy kb egy négyzetméteres teljesen nyitható üveg napfénytetőt (hivatalosan Moon Roof, ez volt mindenki kedvence benne), még három üléssorral is tisztességes csomagtartót, egyszóval egy kényelmes utazóautót. Ez kisbusz volt, nem teherautó ülésekkel felszerelve. A két hátsó üléssort egybe ledöntve és összehúzva egy kb 2x2 méteres egybefüggő teljesen vízszintes ágyat kaptunk. Nálunk nagy volt a család, de egy pár kényelmesen alhatott volna benne.

Lehetett vele messzire is menni, a motorban bőven volt tartalék,  egyszer fater meghajtotta autópályán, 140ig kifejezetten kellemes, aztán elkezdi dobálni a szél, mert azért ez se alacsony, 155-nél tovább nem mentünk vele, de a motor bírná, csak ott már ijesztő tényleg a dobálás.

Ennek az autónak a nagy buktatója a ritkasága volt. Egy egyszerű fékmunkahengert a márkaszervízen keresztül kellett rendelni hozzá, semmit nem lehetett szinte kapni itthon bele. A hátsó lámpa egy fával való találkozáskor megsérült. Sose lett kicserélve, a gyári búra áráért kaptunk volna egy fél autót. Volt rajta lakatosmunka (úgy-ahogy meg lett csinálva), rengeteg apró javítás nem kevésszer. Voltak vele bajok, de azért alapvetően nem volt egy rossz autó. Amikor 2007-ben végre lett jogsim, ezt vezettem először, tényleg kellemes volt. Kicsit kuszák az emlékeim, talán 2003-ban vettük és talán 2010 elején adtuk el, a lényeg, hogy azért sokáig megvolt. 

Az utolsó két hónap kínszenvedés volt vele. Addigra már autószerelőként dolgoztam és próbáltuk helyretenni a főnökömmel. Minden alkatrész után rohangálni kellett, de úgy tűnt, hengerfejes. Szerencsére egy oldalvezérelt motornál ez nem olyan nagy ügy, levettem a hengerfejet, lesíkoltattam, nyomáspróbáztattam, összeraktam. Ugyanúgy nyomta a vizet  veszettül. Nem szedtük szét már többet, szinte száz százalék, hogy blokkrepedt. Egy huszonéves japán kisbuszmotor nem tartozik a nagyon drága dolgok közé. Csak éppen ez a motor itthon ismeretlen volt. Minden létező Toyotabontót felhívtam 100 kilométeres körzetben, túrtuk a netet, egyszerűen semmit, még utalást se találtunk sehol arra, hogy foglalkoztak volna ilyennel. Tudtam, hogy kik lennének erre vevők. Nem teljesen legális társaságok vásárolják fel ezeket az öreg kisbuszokat, kicsit gatyába rázzák és viszik ki Afrikába, ahol tusitákat szállítgatnak velük. Lehet mondani, hogy szar ember vagyok, én bizony meghirdettem hengerfejesnek (azaz azt írtam, hogy nyomja a vizét, valószínűleg hengerfejes). Tudtam, hogy úgyis ezek harapnak rá. Pár napra rá meg is jelent egy tört magyarsággal beszélő emberke, faterral nézegették egy fél órát hajnalban, majd 60 ezerért elvitte. Nem lett volna értelme szétbontani és kiárulni, szinte semmi nem volt jó benne és amúgy se keresett senki semmit hozzá. 

Végülis kedveltem a Toyotát, kicsit sajnáltam, amikor elment. Anyám a mai napig siratja, ő nagyon odavolt érte, élete legjobb autójának tartja. Ebben persze nem kis része van annak, hogy ebbe minden különösebb átalakítás nélkül be tudta dobni a biciklijét. De azért ez tényleg autó volt, nem lett annyira családtag, mint a Lada, de azért kicsit szomorkodtunk, amikor elment.

Mielőtt nagyon száraznak tartanátok az egészet, jelzem, hogy az elején kicsit be akarom mutatni az autókat és az embereket, hogy a velük kapcsolatos történések nagyjából elhelyezhetőek legyen időben és helyzetben. Még lesz néhány, igyekszem azért úgy írni róluk, hogy valami értelmes infó is kijöjjön belőlük.