Autóbuziságom története

Hát kérem szépen, egyszer az életben itthon vagyok relatíve korán és eszembe jut, hogy rohadt régen nem blogoltam, nyilvánvalóan álmatlan éjszakákat okozva sokaknak ezzel. No, hát ma fogtok aludni, nem kell megköszönni. Már csak az volt hátra, hogy kitaláljam, miről is írjak. Elsőre egy erősen megmondós szösszenetet terveztem az autószervizek működéséről és az emberek fejében élő tévhitekről (ne örülj, ezt is megírom és el kell olvasnod, vagy elvisz a Soros), de aztán eszembe jutott, hogy egy sokkal szebb és eufórikusabb dologról még nem ejtettem szót. És most már várjátok, hogy valami odabaszós jöjjön, mi? Nem fog :D

Van ugyebár egy nem túl harckész Celica versenyautónk Tamással. Igazából minden megvan hozzá, hogy összerakjam, csak épp rohadtul nincs rá időm. De azért versenyezni meg csak kéne. Volt Kari haverunk műhelye mögött anno egy Renault R5, ami ugyan be volt csövezve, de nem indult és nem is volt eladó. Aztán Kari beindította és egyszer csak megkérdezte, hogy nem akarom-e megvenni. Oláh Józsi cimborám sokat járkált hozzám akkortájt, meg tudtam is, hogy ő is rallybuzi, hát megkérdeztem, nem vesszük-e meg együtt. Megvettük. Mondjuk nem lehetett beindítani, de pár hónappal előtte, hallottuk járni, szóval úgy voltunk vele, hogy nagy gáz nem lehet. Igen, most jön mindenkitől a kérdés. Nem, nem Alpine Turbo, egy 1,7es 8 szelepes szívómotor köhög az elejében. Ültetve, keményítve van, négypontos övvel, de valami Toyota gyári üléseivel kagyló helyett, csövezve, belül áramtalanító, belső biztitábla és nagyjából ennyi. Egy mókás játszósautó.
Ahogy azt szoktam, nem kapkodtuk el a dolgot, húzásra nagy nehezen beindult, tekertünk vele egy kört a telepen, megállapítottuk, hogy a futómű kurva alacsony, kézifék nincs, üzemi fék se sok, nem megy nagyon jól, viszont rohadt fílinges kis vas. Aztán leállítottuk és nézegettük egy darabig.
Csak-csak benne volt a bugi a lábunkban, hát nekiálltunk összerakni. A fékkel kezdtünk, és rögtön szembesültünk is néhány érdekességgel. Egyrészt hátul dobféket vártunk, ehelyett egy igen méretes tárcsa látványa fogadott minket. Továbbá a futóműben nem találtam hibát, ami szintén jót tett a lelkünknek, mert csak időnk és pénzünk nem lett volna rendberakni. A fék ügyében amúgy elég hamar rájöttem, hogy a fékerőszabályzó szopat minket. Ki is cserélhettem volna, de az autó alapvetően FRT-re épült, oda meg egy jó combos hátsó fék elég mókás dolog, feltéve persze, hogy az autó vevő a ballábfékre. Ha meg nincs fékerőszabályzó, akkor max fékerő érkezik fixen a hátsó tengelyre. Nosza, ki is hajítottam. aztán egy hétig vadásztam gumi fékcsőre, amivel át tudom hidalni. Szerencsére az alkatrészes szakma Mozartja, unixos Tibi addig túrta a katalógust, amíg lett. Hibátlan, lelégtelenítettem, van fék. Igaz, kézi még mindig nem nagyon volt, de oda úgyis hidrósat akartam gyártani, ezért nem is nagyon álltam neki köteleket cserélgetni. Fék tehát már volt, csak a gépezet nem igazán akart elindulni. Autószerelők vagyunk, nem esünk kétségbe, önindító le, satuban lepróbál, fasza, szétszed, kitakarít, autóra vissza, nem indul. Csodás. Közvetlen áram neki. Akkor sem. Önindító vissza le, Tibi meg a raktár legmélyéről előtúrt egy gyári felújítottat. Néhány szentistvános pénzzel szegényebben, tele lelkesedéssel szereltem be, hogy most aztán kurva jó lesz. Igen, jól sejted, nem indult el. Itt kicsit meguntam, el is trélereztettem Gyálra a villanyászhoz. Félig-meddig megoldotta, valami mókolt rajta, most néha indul. néha nem, de ha nem, akkor dróttal indítható belülről. Igen, meg fogom csinálni rendesen, a lényeg nem is ez. Nagy volt az öröm, az autó működik. Józsi ment el kifizetni és hazatrélerezni, de szóltak, hogy valami tré lesz, mert óriási benzinfolt van alatta. Szerencsére amint hazaért az autó, kiderült, hogy csak egy benzincső csúszott le az aljáról. Gyorsan megkókányoltuk és már verettünk is vigyorogva a telepen. Józsi még belerakott egy pár körcsatos övet, amitől sokkal menőbben érezhettük magunkat odabenn. Zsír, mehetünk versenyezni. 
Még elkövettem rajta egy olajcserét, meg felgumiztunk rá négy rommá kopott slicket, aztán irány a legközelebbi FRT edzésnap. Annyi önkritikánk azért volt, hogy nem azonnal versenyre mentünk egy tök ismeretlen autóval. 
Annak rendje és módja szerint meg is érkezett reggel Tréleres Öcsike az autóért, befutott Józsi a faterjával és meg vittem asszonykámat. Behajtogattuk magunkat Józsi Corollájába és elindultunk Lacháza irányába.
Már az odaút is érdekesre sikeredett. Józsi autója elkezdett fura hangokat hallatni, ezért megálltunk felemelni és alánézni. Közben a tréler ment tovább, hívtak is, hogy hol vagyunk. Mondtam nekik, hogy lemaradtunk, tankolják már meg a kisautót, hogy azzal már ne kelljen pöcsölni és megyünk utánuk. Corollán nem találtunk hibát, mentünk tovább. A bal hátulról jövő kopogás egyre erősebb volt és már rázta is az autót, meg is állapítottuk, hogy a kerékagycsapágy elhalálozott, csak Lacházáig bírja ki, ott felrakjuk a trélerre és visszaküldjük vele, aztán majd valahogy hazamegyünk. Az ötlet nem nyert, mert egyszer csak erőteljes hangzavar keretében blokkolt az autó hátulja, Józsi, attól tartva, hogy eldurrant a fék is, óvatosan kézivel lefékezte az autót és lehúzódott az út szélére. Legnagyobb meglepetésünkre a futómű minden eleme sértetlen volt, csak épp a bal hátsó kerék távozott az ismeretlenbe. A mögöttünk jövő autós megmutatta Józsiéknak, merrefele pattogott el a kerék, elmentek megkeresni. Én addig felemeltem az autót, kitúrtam a pótkereket, meg leloptam a maradék három keréktől egy-egy anyát, hogy fel tudjam tenni valahogy. Meglepő módon még a kerék tőcsavarok is sértetlenek voltak. Mivel biztos voltam benne, hogy a gyári kerék defektesen és rommáverve kerül elő, fel is szereltem a pótkereket. Nagyjából pont akkor végeztem, amikor Józsiék előkerültek a hibátlan állapotú kerékkel, ami karcolásokkal megúszta a kalandot. Felraktam, lenyomatékoltam körbe az egész autót és mentünk a dolgunkra. Elnézést kérek, sajnos a sietség miatt eme felettébb röhejes momentumsorozatról nem készítettünk fotókat, pedig megérdemelte volna.

Lacházán aztán megvárt minket Öcsike, bementünk a pályára, elkezdtem leállni az autóval a trélerről, de persze megint letépte a benzincsövet. Nem esünk kétségbe, Józsi gyorsan a tréler rámpája alá fekve összetákolta, autó pöfög, mi meg mentünk nevezést fizetni. Átöltöztünk overállba, sisakba, betettük a kamerát és irány a pálya. Nem voltak nagy elvárásaink, nagyjából úgy voltunk vele, hogy ha egy-két kört kibír, az már nem olyan rossz.
Az első körön feltűnt elég sokminden. Egyrészt a motorunk rettenet gyenge, ezen mindenképp fejleszteni kell. Viszont az autó egyensúlya valami eszméletlen jó, nagyon kezes, jól irányítható, a ballábfékre csodálatosan reagál. Nyilván részben a gyengébb motor miatt is, de szinte sehol nem hiányzott a sperr sem belőle (egy kanyar van, ahol éreztem, hogy radíroz az eleje, de a többi részen simán elment). Ebben a legelső körben még nagyon sok benne maradt, de már tudtam, hogy jó barátok leszünk az autóval.

Aztán cseréltünk, Józsi vezetett, aki nálam sokkal precízebben, megfontoltabban kezeli az autót, én inkább ösztönből megyek. Neki is nagyon bejött az autó, és még működött két kör után. Rettenetes meleg volt egyébként, főleg overállban, ennek ellenére gyakorlatilag folyamatosan autóztunk, vittük Szilvit és Józsi faterját is (aki szintén Józsi, így marad a Józsi faterja kódnéven). 

Minden kör után ellenőriztük, amit csak lehetett, de se vízfolyás, se semmi egyéb komolyabb probléma nem került elő, egyedül egy olajfolyás jelent meg, de azt feldolgoztuk lelkileg. Kerekünk az a négy darab volt, ami fenn volt a kocsin, mert nem volt tartalék felnink, így aztán vittünk néhány tartalék gumit, hétköznap volt, csak találunk egy nyitva tartó gumist, ha eldurran. De nem nagyon akart eldurranni. A Celicák zabálták a gumit ezen a pályán. ezen nagyjából két óra után megcseréltük a jobb elsőt a bal hátsóval és mentünk tovább. 
A nap vége felé közeledve talán mondhatom, hogy elkezdtük egész jól érezni az autót, és elkezdtünk bátrabban menni. Én végre összehoztam az első harci sebet egy útban lévő gumibála odébbtessékelésével, Józsi meg elkezdett elég meggyőző köröket autózni.

Imádom ezt a pályát és a hozzá tartozó hangulatot meg a többi versenyző és szervező hozzáállását, ettől tudjuk ott mindig nagyon jól érezni magunkat. Ebben a hangulatban elég gyorsan telt a nap, közben egy idő után már méregettük egymás köridőit. Elég közel voltunk egymáshoz, de a végén Jözsi egy kicsivel megvert. Persze, én rögtön védekeztem, hogy könnyebb volt az autó :D Az én legjobb köröm 2:45 körüli volt, ő 2:41 környékét tudott a legvégén. 

A végére azért éreztem, hogy a váltó már nem az igazi, a kettest kidobálta, nagy fordulaton nehéz volt berakni, de ez a nap legvégén jelentkezett csak. A pálya zárása előtt nem sokkal abbahagytuk a menetelést, a gumin is addigra fogyott el, mi is elfáradtunk, meg a váltó is. 

Megjött a tréler, mi meg fáradtan, de folyamatos vigyorral, egész hazaúton az autóról áradozva mentünk haza. Nagyon megérte, nagyon király nap volt. Ezt az autót évekig nem használta senki, mi is a meló utáni lopott fél-egy órákban tákoltuk össze, tényleg csak annyira, hogy épp, hogy guruljon, senki nem várt tőle ilyen élményt, nagyon boldogok voltunk!

Én a tótkomlósi városi versenyen való részvételünk után (Krisztiánnak navigáltam és szerintünk elég igazságtalanul bántak velünk) kicsit besokalltam és pár hónapig nem akartam versenyezni. Józsi még elvitte egyszer az autót Lacházára, de a váltó már nagyon betegeskedett, plusz oda már nagyon maradék gumikkal ment, ezért el is durrantotta az egyiket, több már nem volt, annak a napnak ott vége lett.

Az autó most ott áll a műhely előtt. Sajnos egy ideje nem értem rá foglalkozni vele, de mindenképp neki kell állnom mielőbb, mert nagyon mennénk már újra. Kap egy másik váltót és erősen gondolkozom motorcserében is, lenne is mire kicserélni valószínűleg. A köbcenti maradna, szívó is maradna, de lehetne egy kicsit erősebb. Kap két kagylót előre, és rendbetesszük az elektromosságát is, mert ezügyben kicsit kaotikus a helyzet. Alig várom a folytatást, mert ebben az autóban még rengeteget fogunk vigyorogni, ebben egészen biztos vagyok.