Hoppá! Az előző, autóvásárlós poszt a blogajánlóba került és elég csúnyán rekordot döntött olvasottságban, szóval eléggé feladta nekem a leckét, hogy mit írjak, hátha erre is sokan kíváncsiak lesznek. 
Na jó, ez így ebben a formában nem igaz, mert már az előzőben írtam, hogy előveszem azt, amikor az autóbuzi vásárol autót. Figyelem, teljes mértékben értelmetlen dolgot fogok bemutatni, a cikkben olvasottakat anyagi helyzetük teljes tönkretételének elkerülése érdekében sose utánozzák :)
Az egész több szálon indul. Alapvetően vannak mindenféle értelmetlen vágyaink, autók, amiket eldöntöttünk, hogy megszerzünk. Akár egy gyerekkori álom, akár egy emlék, akár egy teljesen megfoghatatlan késztetés köt hozzá, de kell. Aztán ezek közül szelektálunk. Ott van a Top10-emben a csónakseggű Riviera vagy egy 69-es Charger, de nem sok esélyem van szert tenni rá. De azért teljesen nem tettem le róluk. Most, hogy írom a posztot, gyorsan meg is nézem, mennyiért lehetne ilyenem. Persze ez megint meggyőzött, hogy egy ideig nem lesz, de ez más kérdés, el is érkeztünk a következő lépcsőhöz. Keresgélünk a neten. Sokat. Nem túl gyakran engedhetem meg magamnak, hogy autót vegyek, de nincs olyan hét, hogy ne turkálnám a keresőket, mit is vehetnék, ha mocskosul sok pénzem lenne. Meg megnézegetem a bakancslistán szereplőket, mikor találok egyet, amit azonnal meg kell venni. Ilyenkor minden autóbuzi cimborámnak elküldöm, hogy ezt most azonnal megveszem. Aztán sose veszem meg. Ez egyébként a jobbik eset. Mert van a rosszabb, amikor addig szemezek vele, amíg el kell hoznom. A Celica tipikusan ez az eset volt. Nem is akartam ilyen autót. Kabriókat nézegettem, aztán csak úgy spontán beírtam a keresőbe, hogy 120 ló feletti autó kell nekem. És szembejött ez a hirdetés pofátlanul olcsón egy év vizsgával. 140 ló, bukólámpa, keret nélküli ajtó, könnybe lábadt a szemem. Pénzem szűken sem volt rá. Megkérdeztem Szücsi barátomat, meg tud-e dobni egy hónapra pár tízezerrel, mert hát iszonyú szerelmes lettem. Tudott. Felhívtam a tulajt, mondtam neki, hogy kicsit kevesebb pénzem van, mint amit kér érte, de ha nincs nagy baja, akkor másnap mennék érte és nem akarok trükközni a papírokkal. Rábólintott, másnap autóba ültünk és mentünk érte. Sötétben érkeztünk, kb három perc alatt körbenéztem, mentünk egy kört, kicsengettem és eljöttem. Miért nem néztem át jobban? Abban a pillanatban, hogy letettem a telefont előző este, tudtam, hogy elhozom. Teljesen mindegy, milyen, ha hazajön a lábán és nincsenek méteres lyukak rajta, akkor hazajön. Alkudni innen már nem nagyon lehetett volna és forrt a vérem, hogy minél előbb a magaménak tudjam. Határtalanul boldog voltam, nem tudom, mikor örültem valaminek ennyire. Körbehordtam a közeli haveroknak még aznap este megmutatni. Pedig baja az volt bőven és még lett is utána is. Megbántam? Dehogy is! Pedig hónapokig nincs autóm, ráköltök egy vagyont, sose akar jó lenni, de imádom még így is, kell. Ettől még persze pontosan tudom, hogy nettó hülyeség ezt megtennem. Ahogy azt is, hogy meg fogom még, nem is egyszer.
Természetesen pontosan tudom, hogy ez nem normális és főleg, hogy semmi értelme. Az így megvett autókban általában három közös pont van: 
- nem jók semmire, vagy legalábbis korlátozottan használhatóak
- ritkák vagy bonyolultak, nehéz szerelni és alkatrészt találni hozzájuk
- épeszű ember sose venné meg őket
És most játsszunk egy olyat, hogy leírjátok kommentbe azt a top 5 autót, amit meg akartok enni egyszer az életben. A szívedre hallgatva nem az eszedre. Mennyire illik rá a fenti három pont? Az én listámat majd a végén :)

Ezek úgy nagyjából a tények. De hogy is zajlik egy ilyen vásárlás menete? Az igazából általában a telefon letevésekor egyértelmű, hogy megvesszük. Keresünk valami havert, aki elvisz, általában, mire autóba kerülünk, többen vagyunk, erre a programra könnyű társakat találni a benzinvérű cimborák között. Útközben belül pattanásig feszülök, várom a találkozást, mint az első randit. Apropó, első randi. Nem emlékszem, mi volt a lányon az első randin, az illata is csak halványan rémlik és tudja a halál, pontosan mi és hogyan volt körülöttünk. És az autóvásárlás? Minden apró momentum belém ég örökre. Minden apróságra emlékszem. Asszem kicsit beteges. No mindegy, megérkezünk, csodálom, akkor is, ha látom, van baja bőven. Az eladó jó eséllyel magunkfajta autóbuzi, pontosan látja a csillogást a szememben, tudja, hogy ez bizony most el fog menni, így annyira nem is kertel, de igazából csak bólintok minden szavára, tökmindegy, ez ma hazajön. Sötét  van, elemlámpával körbeszaladok rajta, semmi komoly átnézés, alá se mászok. Próbakör. Zsibbadok a motor hangjától, a régi tulaj vezet, mutogatja a dolgokat, ki érdekel, engedj a kormányhoz! Átülök, még nem vettem meg, nem hajtom. De már érzem, ahogy mondja, hogy kell nekem és én elhiszem neki. Az eladó is látja. Visszaérünk a ház elé, kitöltjük a papírokat. Leszurkolom az árát, megkapom a kulcsokat és az okmányokat. Már az enyém. Az eladó úgy köszön el, hogy szeressem az autót, ahogy ő szerette, kicsit sajnálja, látom rajta. Persze másnap neki is érkezik az új álom és az feledteti. 
A hazaút csak kettőnkről szól, élvezek minden pillanatot és nem érdekel, hány hibára derül fény már az első métereken. Aztán eltelik pár nap, az eufória kicsit csökken, de minden forintot, amit rámegy úgy érzek, mintha kötelességem lenne rákölteni, mintha egy gyerek lenne. Erőteljes függőséget alakít ki a dolog, minél többször játszod el az ilyen autóvásárlást, annál természetesebbnek veszed. Amúgy ilyesmire egész lelkesen tudnak rámenni emberi kapcsolatok, amikor az ilyesmi romok elviszik a pénzt és az időt. Szóval, csak okosan gyerekek :)

És akkor a lista az öt bakancslistás autóról, nem fontossági sorrendben, csak úgy:

1. Buick Riviera Boattail
2. Lada 2101
3. Ford Escort XR3i Cabrio
4. Toyota Celica ST185
5. Chevrolet Corvette C4

A végére meg egy vicces momentum: miközben írtam a posztot, írt nekem egy barátom, hogy nem akarom-e átvenni a régóta nem készülő Rivierájukat :) Asszem álmatlan éjszakák következnek és egy szakításra is jó esélyem lesz...