Autóbuziságom története

Kezdem a magyarázkodással. A cím abban az esetben lehet helytálló, ha a huligánkodás belefér a jónak lenni kategóriába. 
Na, ott hagytuk abba, hogy Lacháza, öröm, szeretet, autó remek, mi boldogok, Veszprém meg jön. Hogy is lett ez a veszprémi buli? Van nekünk egy imádott Kornél barátunk, aki idén harmadik alkalommal szervezte meg a Veszprémi Toyota Sportautó Találkozót. Ez a rendezvény számomra az autós találkozók non plus ultrája. Odacsődül a toyotás brigád jobbik fele, az előző években volt szlalomverseny, driftsarok, gyorsulás, szépségverseny, Kőváry Barna szolgáltatja a hangulatot egész nap, rengeteg szép és érdekes japán gépcsoda eljön, amiket a sima találkozókra nem hoznak el és ráadásul mindez ingyenes. Konkrétan nem tudom, hogy oldja meg ezt minden évben, de maximális tiszteletem neki, mert ilyen színvonalú rendezvény nem sok van.
A tavalyi bulin nem nagyon volt meghirdetve, de egy-két autó vitt utast, akik kisebb adományokkal segítettek egy jótékonysági szervezetet, akikkel  Kőváry Barna dolgozott (ne kövezzetek meg, nem emlékszem, kik voltak). Később felhoztam Kornélnak, hogy ez egy baromi jó ötlet, és mi lenne, ha összetrombitálnánk pár ilyen magunkfajta hülyét, akiknek van valami játszós autójuk és kicsit rámennénk erre a jótékonysági vonalra. Tetszett neki az ötlet, nekiállt megszervezni, hamar kiválasztotta a Piros Orr Bohócdoktorokat, mint támogatandó szervezetet, majd összeszedett néhány lelkes autóztatót. Csipszer Mátét egy hergelt, ámde rendszámos Hachirokuval, Mile Andris egy kis kocka Swifttel, Veingartner Szabolcs egy eggyel újabb szlalomra hergelt Suzukival, Kornél a Starlettel, mi a Celicával és utána jött a két nagyágyú, Söje, aki azóta magyar szlalom bajnok (ezúton is gratulálunk neki!) egy gyönyörű és nagyon elmebeteg turbós MR2-vel és Bácsi Gergő, az RMS vezére egy brutálisan erős mk4 Suprával. Megegyeztünk, hogy két kategóriára lesznek bontva a kocsik, az MR2 és a Supra drágábban viszi a népet, a mieink olcsóbban. A terv egyszerű volt, vouchert lehet venni, majd azt átadni a kiválasztott autó sofőrjének, aki utána viszi egy kört a kedves támogatót a pályán. 
Miután ezt kitaláltuk. nekünk gyorsan meghalt az autónk, viszont addigra elígérkeztünk, így neki kellett esni életre kelteni. Ez mondjuk annyiból szerencsés volt, hogy magamat ismerve különben újabb két évig nézegetem a kocsit anélkül, hogy hozzáfogjak, így volt határidő. Magáról az építésről már írtam, sikerült, jöhetett Veszprém! Az előtte való napokban már lázasan készülődtünk, Aliz barátunk remek szórólapot készített az  eseménynek, én cseréltem egy kerékagyat az autón, mert azt megöltük Lacházán, plusz beszereltünk a jobb egyre egy taposót, mert nem volt hol támasztani lábbal, ami nem túl kellemes az utasnak. Leszerveztünk mindent és tűkön ülve vártuk a hétvégét. Közben Bácsi Gergő jelezte, hogy sajnos a Supra mégse jön, mert szétrobbant a turbója és nem lesz kész időben. Sajnáltuk, de reménykedtünk, hogy így is ki tudjuk szolgálni az igényeket. Előző nap még gyorsan feldobattam egy szett gumit (szétkopott ezeréves slickeket) és elmentem a bérelt trélerért is. 
Hajnalok hajnalán indultunk a műhelyből, Bebesi Zoli barátom hozta a trélert, Sanyi a Fabiával jött, mert kellett a kombi csomagtartója, még jó, hogy eljött Nádházi Patrik barátunk és a faterja, Pali, így legalább jött velünk Celica is. 

Egész úton esett az eső, aminek annyira nem örültem, mert egyrészt utálok esőben autózni, másrészt tudtam, hogy padkás a pálya, ami egy elsőkerekes autónál vizes úton nagyon rossz kombináció. Mindegy, választásunk nem volt. Leértünk, kipakoltunk és tilosban jártunk gyorsan pár métert, mert közúton mentünk ki tankolni és lemosni az autót. Én nem tudom, hogy sikerült, de mindenhol esett reggel, a veszprémi Aréna parkolója viszont tökszáraz volt. Király. 

Sanyival azt beszéltük meg, hogy én élményautóztatok, ő pedig elindul a szlalomversenyen. Így aztán én mentem fel reggel az autóval a pályára, ahol több dologra is azonnal rájöttem. Egyrészt rettenetesen lassú a kocsinak, másrészt fogalmam sincs, hogy kéne élvezetesen menni rajta, harmadrészt borzalmasan szar a gumim, de ez még így is nagyon király lesz. Pár próbakör után meg is jött az első utasom, sajnos neki és az első néhánynak még nem lehetett igazán nagy élmény, mert csak később jöttem rá, hogy is lehet igazán mókásan menni ezen a pályán. 
Nagyjából a második-harmadik köröm táján sikerült elmérni egy féktávot és megfogni az egyik rettegett padkát. Továbbmentünk, de a felni nem köszönte meg a dolgot. Mivel a levegőt tartotta még, az autó meg nem lett tőle rosszabb egyelőre fent hagytam, tétje úgyse volt a dolognak.

Estünk-keltünk, de kezdtem érezni, hogy is kéne itt jópofán menni, csak közben kezdődött a szlalomverseny, átadtam Sanyinak az autót. Volt egy szett vállalhatóbb gumink, azt felszereltük neki és életre keltettük a korábban haldokló műszeregységet is, lássa már, melegszik-e a víz. Időközben ugyanis kezdett egyre melegebb lenni az idő.

Minden a legnagyobb rendben volt, Sanyi már sorban állt a rajthoz, amikor feltűnt, hogy világít a fékvisszajelző. Az autó alá nézve rögtön láttam, hogy ömlik a fékfolyadék valahonnan. Félreálltunk, géptetőt lekaptuk, a főfékhenger egyik hollandere folyt. Meg volt húzva, nem ez volt a gond. Szétszedtem, láttam, hogy valahogy leszakadt róla a peremezés. Minden elképzelhető szerszám volt nálam, de fékcsőperemező pont nem. Pomsár Berci barátunk mentett meg minket, akinek komoly kókányolási tapasztalata itt most életet mentett. ugyanis egy megköszörült szelepszár segítségével újraperemezte a csövet, gyorsan az autó alatt fekve lelégtelenítettem, mehetett a pályára.

Sanyinak ez volt az első versenye, nem volt elvárás se a mi részünkről, se a sajátjáról, annyit mondtam neki, hogy lehetőleg ne törje össze, kivéve, ha az első helyért megy, akkor tolja végig a maxon.

Az első kör nagyon nem adta ki szegénynek, ő is szenvedett a pályával, ráadásul az ülés is szarakodott, amúgy se volt eléggé elől, de most mozgott is, alig érte el a pedálokat, a kézifékről meg álmodni se nagyon mert, pedig az ide nagyon kellett volna. Mivel a fékcsőben nem bíztunk maximálisan, géptető nélkül küldtük fel az autót a pályára, hogy amint lejön, lehessen ellenőrizni. Kicsit Mad Max kinézete kezdett lenni, de csak ment szakadatlanul. Persze egy padka Sanyinak is kijárt, de ő csak félmunkát végzett, az a felni menthető maradt. 
Fenn volt a pályán a második körön, amikor is rájöttünk, hogy mindenre gondoltunk, csak tankolni felejtettünk el. Mivel jelenleg kicsit paraszt módon van megoldva az üzemanyagellátás, ezért nagyjából fél tank alatt tempósabb kanyarokban be tud torpanni, ami nem túl egészséges. Imádkoztam, hogy még fölötte legyen, és kirohantam a kútra a kannával. Úgy fest, nem volt gond, már benn állt a sorban az autó, mire visszaértem, gyorsan megtöltöttük és mehetett is a harmadik körre. Minden versenyző négy kört mehetett, Sanyi hármat ment, a harmadikra már viszonylag érezte az autót, de nem akart tovább menni, azt mondta, hogy nem jó így az ülés miatt és a pályát sem érzi.

Mivel volt még egy kör, arra beültettük Bebesi Zolit, hadd élvezkedjen egy kicsit. Meglepetésünkre ment is egy pofátlanul gyors időt, aztán rájöttünk (meg ő is), hogy kihagyta a pálya kb egynegyedét. Az a kör így törölve lett, de mindegy is, mert Sanyi neveztük, nem őt.

A verseny után visszaültem élményautóztatni, de már az első pályára gurulásom előtt szétesett a kézifék. Mivel ez egy hidraulikus kézi, így ha az széthullik, akkor megszűnik a fék az autón, ami nem túl egészséges. Szerencsére egy seegergyűrű kiegyengetése után életre kelt újra, csak kiesett belőle egy határoló is, amit nem lehetett visszarakni, ezért baromi messze került a kézifékkar. Én még pont elértem, de Sanyinak vagy Zolinak esélye se lett volna rá. Sebaj, majd lesz valahogy. 

Közben megérkezett Söje is, aki amellett, hogy épített magának egy minden tekintetben csodálatos versenyautót, igen ügyesen terelgeti is, amit az év végére már mindenki tud, hiszen a Magyar Szlalom Bajnokság 2018-as bajnokát tisztelhetjük benne. Megjött hát ő és a turbós MR2. A mieink inkább csak épített játszós autók, de az övé igazi, vérbeli versenygép kívül-belül. Nem nagyon csodálkoztunk tehát, hogy abban a pillanatban hosszú sor állt a kocsi előtt, hogy lerakta a trélerről. A vicces az volt, hogy ment egy gumimelegítős kört, úgy ,hogy sose járt a pályán, és kapásból bekarcolt a legjobb addigi mért idő környékére, majd másodszorra vert erre egy jó erős három másodpercet, egy pillanatig sem hagyva kétséget, hogy ki a leggyorsabb e vidéken. Szerencsére nem versenyezni jött, ezért az időin csak ámulni kellett, helyezést nem vett el senki elől. 

Elnézést, erről az autóról muszáj még egy képet betennem, mert minden irányból figyelmet érdemel!

Mint mondottam volt, ahogy megérkezett, máris sorban álltak a jelentkezők, nem volt kérdés, hogy mindenki ebbe az autóba szeretne legjobban beülni. Mi itt nagyjából úgy voltunk vele, hogy fel is rakhatnánk a trélerre a kocsit, ránk már nagyon nem lesz kíváncsi senki, de végül egész sokan jöttek még így is. Ők amúgy egész jól jártak, mert addigra már volt elképzelésem, hogy is lehet ezzel az autóval a lehető legélvezetesebben menni és ez a szett gumi is sokkal inkább partner volt benne, mint az előzők. 

A vége fele már kicsit azért lankadt az érdeklődés, Söjénél meg állt a sor. Gondoltam, hogy már a világot nem váltom meg, de azért megkérdeztem az autóztatást intéző lányokat, hogy vár-e még bárki másik kocsira, de nemleges választ kaptam. Az autó ott volt, pálya is volt, ezt megunni meg nem nagyon lehet, szóval bevágódott mellém Bebesi kollega és mentünk egy utolsó, élvezkedős kört tényleg csak a magunk örömére.

Utána már tényleg befejeztem, nekiálltunk összepakolni, de én úgy gondolom, hogy ha egy autóversenyen részt veszünk, annyi legyen bennünk, hogy megvárjuk az eredményhirdetést és gratulálunk a dobogósoknak, még ha tudjuk is, hogy magunkat nagyon nem várjuk oda. Így is tettünk és erősen meglepődtünk, hogy milyen sokan nem, rengeteg díjazott is hazament már. Ennél viszont sokkal jobban meglepett, amikor kiderült, hogy Sanyi egy kategória harmadik idővel csak felverekedte magát a dobogóra, megverve ezzel két GT86-ot és egy MR2-t. Büszkék voltunk rá nagyon, hiába kis verseny, ennyire kevés tapasztalattal ez sokkal több, mint amit elvárhattunk tőle, pláne, hogy nagyon nem volt ideális neki az autó meg az autónak sem a pálya. Tehát lényegében az autónk az első versenyén dobogóra juttatta a pilótáját, soha rosszabb kezdést!
Ráadásul Kornél eseményzáró beszámolójából megtudtuk, hogy 150 ezer forintot autóztunk össze a Bohócdoktoroknak, ami azért már egész használható összeg.
Felraktuk a trélerre az autót, még kajáltunk egy kiadósat a Tesco melletti kajáldában, aztán a kis konvojunk hazafele vette az irányt. Nagyon fáradtan és nagyon boldogan értünk haza. Az egész ötlet remekül sült el, tetszett a versenyzőknek, a nézőknek, az utasoknak is, össze is jött egy valóban támogatást érő összeg, az autó remekül muzsikált még a kisebb hibák ellenére is és baromi jól éreztük magunkat. Nem tudom elégszer megköszönni Kornélnak a szervezést, ismét csodálatos munkát végzett.
És hogy merre tovább? 2018-ban már többet nem akartunk menni, inkább finomítottunk az autón, kihajítottuk a Kicsién trágya minőségű munkáját és Liget Laci segítségével készítettünk egy új, jól működő ülésfelfogatást, így már Sanyinak is kényelmes lesz az autó. Pár apróságot még módosítunk meg rendberakunk, de várhatóan 2019 januárjában már ismét pályán leszünk. 

A végére pedig berakom azt a klipet, amit ennek a napnak a videóiból dobtam össze. Nem volt túl sok külső felvétel, de azért szerintem egész jó átadja a hangulatot. Találkozunk 2019-ben a pályákon és a pályák mellett :)