Autóbuziságom története

Eredetileg úgy terveztem, hogy írok egy bejegyzést az autó lelke témakörben, de szembesülnöm kellett azzal, hogy az előző maratoni hosszúságú poszttal jó eséllyel nehezen kiheverhető szentimentális sokkban részesítettem a kedves olvasókat, így most elővettem valami könnyedebbet.

Mint azt már említettem volt, szeretem az autókat és szeretek vezetni. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy lusta dög vagyok, ráadásul jellemzően otthontól elég messze jártam bulizni, gyakorlatilag egyértelmű, hogy amint autóm lett, általában inkább azzal mentem mindenhova. A kedves cimboráim meg rendszeresen odakeveredtek mellém, nekik volt a legjobb, ők ihattak és nem kellett buszozni. Aki ebből arra következtet, hogy nem szeretek inni, az bizony erőteljesen téved, de azért megálltam, hogy ne alkoholizáljak, amikor vezetek. Azaz egyszer félig megszegtem, de erről majd a végén.
Józan sofőrnek lenni odafele általában elég szórakoztató, baromkodás, énekelgetés megy a kocsiban, jókedvű a társaság. Hazafele már érdekesebb, amikor kettőtől nyolc kottarészeg ember helyezkedik el veled egy járműben,  -némelyik kicsit lehányva, kicsit szétvert fejjel- és random akciókkal szórakoztatnak. A nyugisabbak csak üvegeket dobálnak vagy beszólnak a járókelőknek. Amelyik kicsit erősebbre itta magát, az veszélyesebb ellenfelekkel, mint pl kopasz kigyúrt bunkó vagy rendőr is elkezdtek emberkedni. A legrosszabb amelyik viccesnek találja, ha belenyúl a vezetésbe.
Az egyébként általánosságban elmondható, hogy a hazaút általában az ittas útitársaknak igen kellemes, míg a fáradt és ideges sofőrnek elég idegesítő. Az a baj, hogy rengeteg ilyen sztorira nem emlékszem, pedig sok volt, de néhányat azért előszedtem.
Egyszer Béla boldogult Transporterét vezettem, benne ült asszem 4-5 ember, de ők békések voltak, Béla volt a vicces. Első lépésben elhelyezte a lejátszóban az általa alkotott "Film Classics on Vuvuzela" válogatást. Namármost ez annyira rossz, hogy az már jó. Ezt igazolni látszik, hogy azóta több, mint félmillió félkegyelmű nézte meg Youtube-on, többek között én. Na de inkább megmutatom, mert enélkül bizony senki se halhat meg.

Nos miközben ez az alkotás szólt a lehető legnagyobb hangerő, Béla randomban kiválasztott autósokkal közölte, hogy mi is ez, majd közölte velük, hogy "Hazamész és meghallgatod!". Ők ezt mosollyal, lenéző tekintettel vagy totálisan reakció nélkül fogadták, ki hogyan. Közben haladtunk a pesti forgalomban, és természetesen ő lett volna a navigátor, aki tudja, hova kell menni. Ezt így ebben a formában erősen elszúrtuk, mert a három utcás út vége az lett, hogy Budán fordultam meg, mert miután benéztük az utcát, be kellett volna sorolnom jobbra, hogy letérhessek, de Béla és Jani sajátos performanszt adtak elő a járműben, amitől nem nagyon láttam a tükörben, annyira meg nem lettem bátor, hogy vakon sávot váltsak a körúton. Na ugorjunk, elindultunk vissza. Film Classics ordít, Béla még mindig részeg. Megáll mellettünk egy ezüst BMW egy nem különösebben bizalomgerjesztő külsejű úrral a volánnál, mellette egy hivatásosnak látszó hölggyel. Bár nem elegyedtünk hosszas beszélgetésbe, jó eséllyel egy strici-kurva párosba botlottunk. Béla azonnal felfedezte, hogy az úriember kitűnő barátja lenne, ezért hangosan odakiáltott neki, hogy szép az autója. Ő ezt megköszönte. Béla, látván, hogy valóban rendkívül barátságos emberrel hozta össze a sors, kedélyesen további beszélgetést kezdeményezett:

- Hova mentek?
Sofőrünk pedig velős és lényegretörő választ adott:
- Szopatni!
- Ááá szopatni bazmeg, az kurvajóóó! -kontrázott rá Béla, mintegy elkapva a beszélgetés fonalát.
Szerencsére a lámpa zöldre váltott, a BMW pedig tempósan elhagyott minket. Béla nem hagyta annyiban, elvégre addigra az 1,6 TD motor közel 80 harcilova vontatta a T3-ast és megpróbált rávenni, hogy vegyem üldözőbe újdonsült barátját, de ez esetben nemet mondtam neki.

Omlás barátom sokkal harciasabb egyéniség volt. Róla mondjuk nem mondhattuk el, hogy nem vezet ittasan (azaz már nem, mert mióta visszakapta a jogsiját, vigyáz rá), de azért jobban örült, ha én vezettem és ő tiszta lelkiismerettel ihatta magát öntudatlanra. Ilyen alkalmakkor egyébként előszeretettel segített hozzá más szórakozókat, hogy hosszabb ideig kórházi kaján élhessenek. Ennek okán tízből nyolc buliról idő előtt kellett távoznunk, de ez jelen sztorihoz különösebben nem kapcsolódik.
Úgy kezdődött, hogy elmentünk némi késéssel Alex barátunk szalagavatójára, magyarul elcsíptük a legvégét. Megvártuk kinn és közöltük, hogy Vörös Yukban buli van, menjünk le. Őt meg nem kellett sokat fűzni, mentünk. Alekoba be, Omlás rutinosan elfoglalta az első ülést, ami a megszokott előnyökön kívül azért volt fontos, mert a hátsó ki volt véve, így Alex elég kényelmetlenül utazott. Ezt úgy próbáltuk enyhíteni, hogy vettünk olyan 10 sört és egy liter töményet. A Pestimre-Óbuda út autóval olyan fél óra. Ez alatt minden elfogyott. Omlás kellemes tulajdonsága, hogy abszolút kordában tarthatatlan. Már a Népligetnél dohányzott a kocsiban, amit nagyon nem engedtem senkinek, de mire átértünk Budára, már kimászott a lehúzott ablakon és a tetőt csapkodva ordítozott a kedves közlekedőtársaknak. Az egyiket majdnem eltalálta a kommersz körte szeszesital üvegével, onnan sietve távoztunk, így nem tudtuk meg a reakciót. A bulinak Óbudán lett vége, amikor szirénahangot hallottam, azzal a lendülettel be is rángattuk az autóba, bár utóbb kiderült, hogy egy limuzin sofőrje vicceskedett velünk, nem rendőr volt. Omlást végül kitettük egy kocsmában, mi bementünk a bulira, ő is megjelent, fél óra múlva megvert egy gyereket és természetesen kivágták, mint mindig. Nem találtam meg a környéken, így hazamentem, a hazautam így akár nyugis is lehetett volna, ha nem folyik a hűtővíz, ami így azért garantálta a feszültséget.

Aztán volt, amikor az utasok ijedtek inkább meg. A Transporterrel szállítottam a Hisztéria zenekart. Még Budapesten voltunk, mindenki józan volt. Kelenföldre keveredve elejtettem az "Ismerem a környéket, itt lakom" mondatot, ami annyiban igaz volt, hogy félig tényleg ott laktam, csak ezt előtte egyszer mondtam, Kőbányán (ahol szintén akkoriban az életem nagy részét töltöttem) és akkor is eltévedtem. Most is sikerült. Nagy nehezen rájöttem, hol vagyok és elindultam a jó irányba, csak tetemes késést halmoztam fel. Ezt megpróbáltam behozni és az egyhatos szívódízel 50 paciját egy, a hetes busz ellen irányuló előzésre próbáltam összepontosítani. Csak hát az a szemét busz elindult a megállóból én meg gyorsan szembesültem vele, hogy jelentősen jobban gyorsul, mint mi, ami nem lett volna nagy baj, csak szembe meg jöttek. Szóval olyan egy perce autóztam békésen a busz mellett, amikor utastársaim is kezdték észrevenni, hogy nem tudunk gyorsabban menni nála, viszont egyre közeledik két fényszóró szemből. Nem mondtak semmit, csak ijedten néztek előre. Gyors helyzetfelmérést végeztem, majd lelkesen balra húztam a kormányt és felugrattam a garázssor előtte placcra, amivel megvédtem az autót és magunkat is, csak nem lehetett különösebben elegánsnak nevezni. A többiek ezt azért sokkolóbb élménynek fogták fel és rendszeresen emlegetik a mai napig, hogy meg akartam ölni őket. Mert nem ültek mér a Marco mellett...

Amúgy néha hasznos, ha nem csak a sofőr józan. Ugyanilyen szállításban voltunk, de akkor mi is felléptünk és a fentebb emlegetett Alex a gitárosunk, ő ült mellettem, szerencsére kivételesen józanon. Mert, hogy két napja úton voltunk aludni alig tudtunk, így hullafáradt voltam. Az energiaital nem hatott, a szívódízel ketyegése és a folyamatos 70-80-as autópályatempó meg még jobban elálmosított. Így lényegében a hazaúton többet volt csukva a szemem, mint nyitva, Alex egész úton fogta fél kézzel a kormányt, különben valószínűleg sose jutunk haza.

Amúgy rengeteg ilyen sztori van még, csak nem jutnak eszembe, ezért előveszem az egyetlent, ahol nem józan sofőr voltam. Idén nyáron az Elsöpört Fesztivált szerveztük a Nem Pop Közösséggel, lényegében három nap alatt rittyentettünk egy két napos ottalvós minifesztet. Ehhez én szállítottam mindent, amúgy is én vagyok a sofőr a csapatban. Szó szerint egész nap az autóban ültem, reggel tíztől este tízig vezettem. Majd miután kifújhattam magam, igen erőteljes tempóban ittam magam a társasághoz és háromnegyed óra múlva kellemesen kottarészegen beszélgettem Norbi barátommal. A baj csak az volt, hogy hívott a baráti társaság egy része, hogy nem találnak oda a helyre. Egy kis földes magánút vezetett oda, gondoltam, kigurulok eléjük a sarokig, nem közterület. Behajtogattuk magunkat Norbival a kölcsönautóba, olyan öt perc gondolkodással rájöttem, hogy kell beindítani és elindultunk. Egy kb 200 méteres útról van szó, kb másfél autó széles és egy kanyar van benne. Az első öt méteren közöltem Norbival, hogy az út nincs ott. Ő biztosított róla, hogy ott van, mire rögtön válaszoltam, hogy akkor bizony én nem látom. Az eredmény az lett, hogy átvette Norbi, akinek nincs jogsija, nem tud vezetni és szintén ittas volt. De jobb megoldásnak tűnt. Mivel egészben visszaértünk, azt hiszem, tényleg jó megoldás volt...