Autóbuziságom története

Ritka aktív vagyok mostanság, alig több, mint egy év telt el az utolsó poszt óta. Amúgy van a fejemben egy csomó téma, csak időm nincs nagyon pötyögni róluk, most azonban rossz hírem van. Semmi közérdekű nem következik, mindössze a saját történetünk. Mondjuk, viszonylag mozgalmasra sikeredett.

Nagyjából ott folytatjuk, ahol tavaly abbahagytam, itt-ott egy kis kitérővel. Szóval volt egyszer réges-régen egy Celica versenyautónk, amit Tamással együtt vettünk még Ádándon. Szerelem volt első látásra, leginkább azért, mert csövezve volt, meg Celica, meg ki tudtuk fizetni. Aztán a motorjával voltak gondjaink, később meg parkolópályára került a Renault miatt. Aztán azon szétrúgtuk a váltót és az is. És történt még valami. Írni akartam róla, de nem ment. Nem tudtam, hogy mit is kéne mondanom és most se tudom. Krisztián tavaly nyáron váratlanul elhunyt. Nekem ő volt az első közeli ismerősöm, aki meghalt és nem nagyon tudtam mit kezdeni magamban a dologgal, pedig akkoriban egy-két hónapja nem voltunk túl jóban. De ez akkor is megrendített, nem is kicsit. A ralizás pedig természetesen megszűnt ezzel együtt, de itt talán ez volt a legkisebb probléma.

Télen már tudtam, hogy kurvára neki kéne állni a versenyautónak, mert az életben nem fogunk versenyezni, csak épp lusta dög voltam és sose kezdtem el. Aztán egyik nap egy motorcserés autó nem jött el, más melót nem vállaltam mellé, hát akkor essünk neki a versenyautó motorjának. Volt egy blokkom, eltakarítottam, raktam rá hengerfejet meg pár apróságot, aztán behoztam az autót. És ott valahol el is kapott a gépszíj. Nem titok, az az autó nem versenyautó volt. Volt benne cső meg egy rohadt kókány áramtalanító és még kókányabb módon két kagyló meg egy kicsit keményített futómű. 
Hát én nekiestem, hogy pár dolog máshogy legyen és legalább egy kicsit hasonlítson egy versenyautóra. Kiugrott a gyári tank alóla, belülre ment a Trabi tank, benzincsövezés belül fut a kasztniban, ahogy a fékcsövek is, plusz végre beköthettem a régi vágyamat, a hidrós kéziféket és megszüntettem a gyári fékerőszabályzást, így maximum fékerő mehetett végre hátra is, gondoltam, így jópofábban fog működni ballábas fékezésnél. A csövezések sokkal egyszerűbben mentek így, hogy nem volt benne motor, amikor végeztem vele, visszalógattam a blokkot, a szétkókányolt köteg helyett túrtam bele egy hibátlant, csináltattam új motortartó bakokat, összerakosgattam mindent. Itt jelezném, hogy nagyon szerettem volna egy csomó képpel illusztrálni mindezt, csak épp rohadt lusta voltam fotózni, ezért sajnos be kell érnetek a képzelőerőtök nyújtotta élménnyel. 

Közben azért éreztem, hogy kicsit sok ez egyedül, Tamás pedig se időben, se pénzben nem áll úgy, hogy segítségemre legyen, ezért Trényi Sanyi barátom kivásárolta a részét és beleugrott velem a projektbe. Kimentünk a 2017-es Szilveszter Ralira nyálat csorgatni, aztán vissza a műhelybe és másnap végre beindítottam. És járt és fasza volt. Én meg boldog. A cél meg még mindig rohadt messze. Volt tehát egy működő motorunk, hátra volt még némi elektromos mókolás, kapcsolópanel, ülés, tank felfogatás, kézifék konzolja meg valami értelmesebb futómű. 

A hegesztős melókra Krisztián régi szerelőjét, Kicsiént kértem meg, ami a létező legrosszabb döntésnek bizonyult. Azon kívül, hogy rohadt drága volt, igen szar munkát is végzett majd nem volt hajlandó kijavítani sem. Mindenesetre elkészült az utasülés konzolja koppra hátra tolva (ez szempont volt) és a sofőré állíthatóra meg egy tank tartó. A kézifék tartóhoz magyarázta, hogy alakítania kellett a karon is, mondom, egészségedre, nekem nyolc. Bár drága volt és át is lettünk vágva több ponton is, végülis benne volt az ülés végre.

Jöhetett a villany. Arra Szepesi Peti barátunkat kértük meg. Ha azt mondom, hogy a Kicsién volt a lehető legrosszabb döntés az egész buliban, akkor a Peti a legjobb. Végre lett kapcsolóra kötött gyújtásunk, benzinpumpánk, ventilátorunk, nyomógombos indítás és rendes, hatpólusú áramtalanító, minden szépen lebiztosítva, lerelézve.

Minden működött, mi meg örültünk. Közben Vizner Gabi elkészítette bele az új lengéscsillapítókat és szerzett egy szett rugót, igaz, inkább utcai sportcuccot, mint igazi versenyalkatrészt, de jónak tűnt. Pár apró buktatót még leküzdöttünk út közben, de összeállni látszott a dolog.

Közben Ligeti Laci, asszonykám sógora elkészítette az üvegszálas géptetőt is a kocsihoz, egyre jobban hasonlított a dolog egy versenyautóra. Bár még nem volt száz százalékos a kocsi, már kineveztük azt az FRT edzésnapot, amin ott akarunk lenni.

Aláraktam a futóművet és jött a hidegzuhany: hiába légtelenítettük át százszor, a kézifék szart sem fog. Valami minimális fékerőt lead, de viccnek is rossz. Ez így nem maradhatott, anélkül nincs buli. Hosszas hibakeresés, nálam sokkal okosabbakkal való egyeztetés után sem találtam az okot, aztán leesett. A balfasz Kicsién megvagdosta a kart, azért az nem vezette végig a nyomórudat, egy idő után lebukott és nem nyomta végállásig a munkahengert. Ergo, a munkahenger nem tudott lelégtelenedni. Szívtam a fogamat, de már csak egy napunk volt, elrohantam a BPRacingbe és megvettem a legolcsóbb komplett hidrós kéziféket. Beleraktam, ez már határozottan járt, de a fékhatás még mindig kevés volt vele. Gyorsan dobtam hátra egy szett új, TRW fékbetétet és máris javult a dolog. Ez is megvan, húzzunk csapatni. Volt egy szett felnink, amit színesre fújtam, arra feldobtam egy garnitúra régi slicket, meg vittünk négy halálra ítélt télit. Trélerre fel, haverokat összeszed, nagyon nagy királyok vagyunk, irány Lacháza. 

Én vittem fel az első körre a kocsit, Azt rögtön az elején egyértelmű lett, hogy hiába olyan, mint az utcaim, mégis nagyon más és nagyon máshogy kell vezetni. A koncepció, amit kitaláltam, működött. Amit lehetett, kikönnyítettünk az elejéből, hátulja rendesen megkeményítve, fékerőszabályzás kiiktatva. Az eredmény az orrtolósság erős csökkenése, egész jó reagálás ballábas fékezésre. Kicsit melegedett, de végigcsinálta a kört, Hűtöttük, vissza a pályára. A második körről már labilis idegrendszerrel jöttem le. Olajnyomás óra lefeküdt. A motor nem kopogott, gondoltam, csak a gomba szívat, utcaiból kikaptam, ebbe be, ugyanúgy nulla. Csodás. Közben megjött Bence barátom is, aki nagyjából a világ legjobb autószerelője, együtt próbáltuk megfejteni a dolgot. Olajszint okés, Castrol 10W60 versenyolaj van benne, az olajpumpa szállít. Nagy baj nem lehet, működnie kell, biztos csak az óra halt meg. Biztos, ami biztos, Bencével mentem fel a következő körre, de befejezni már nem sikerült, a pálya felénél már bekoppant a motor. Elmondhatatlanul csalódott voltam. Rengeteget dolgoztam rajta és egy árva tesztnapot sem bírt ki, Sanyi még csak nem is vezethette. Miközben engem épp szétbaszott az ideg, Sanyi beszélt a szervezőkkel, hogy elhalálozott a kocsi, hadd menjen helyette pár kört az utcai Celicájával. Itt meg jófejek a szervezők és azt mondták, hogy jó. Így legalább nem volt teljesen felesleges a nap. 

Feldobáltuk neki a téli szettet, aztán hadd szóljon, autókázzál! Amikor kicsit már lenyugodtam, beültem mellé egy körre és őszintén szólva meglepett, amit láttam. Sanya első alkalommal vezetett versenypályán és kifejezetten jól csinálta. Nem ment látványosan, de szépen, megfontoltan folyatta végig az autót a pályán. Pontos féktávokkal, nem rángatva a kormányt, látszott, hogy pontosan tudja, mit csinál. Menni fog ez neki élesben is. A végén odaadta a kocsit, menjek egyet én is, ha már a versenyautó így megszívatott minket. Beült mellém Liszike barátosnénk is, én meg elindultam a rajtba. Nem akartam túlvállalni a dolgot, Sanyi autója gyönyörű állapotban van, nem nagyon kellett volna televágni vele minden lassítót. Midőn ezt így megfogalmaztam magamban, kb a harmadik kanyarban eltéptem a kézifékkötelet, a pálya felénél meg felrobbantottam a jobb első gumit. Mivel több kerekünk nem volt, így aznapra a móka véget ért.

Ismerem sajnos a Celica motorját, tudtam, hogy majdnem biztos a főtengely halála. Meg még ki tudja, mié. Két dolog foglalkoztatott nagyon:
- mi a bánattól halt meg ennyire gyorsan a motor?
- hogy fog ez az autó részt venni a veszprémi jótékonysági élményautóztatáson?
Mert időközben elígérkeztünk a Veszprémi Toyota Sportautó találkozóra jótékonysági élményautóztatásra. És ha egyszer felajánlottuk a segítségünket, azt nem túl elegáns csak úgy visszavonni.
Autó műhelybe vissza, másnap levettem a teknőt, ki a csapágyakat és ott volt a meglepi:

 A hajtókarcsapágy konkrétan kiolvadt a helyéről és felperemezte magát a hajtókarra. Remek. A kérdés csak az volt, hogy ugyan mi a bánattól. Sok ilyen motort raktam már össze, mind remekül üzemel, de persze akár elkottázhattam valamit, csak nem állt össze a kép. Minden szinten az tűnt logikusnak, hogy felforrt vagy kritikusan elhígult az olaj. De egy 10W60 versenyolaj? Ne már... Mindenesetre a leengedett olajat elküldtem laborba analízisre, én pedig gőzerővel nekiálltam a motor szétszedésének, verseny futva az idővel. Mert amúgy volt másfél hónapunk Veszprémig, csak közben dolgozni is kellett volna és egy motorépítés időigényes móka, plusz előtte még akartunk egy nagyot tesztelni, mert egyrészt meg kellene nézni, hogy így ezredik alkalommal végre jó lesz-e az autó és kicsit meg is kéne szoknunk. 
Szétszedéskor nem találtam hibát, a motort úgy vittem le a gépműhelybe Bejó Lacihoz, hogy elmeséltem a történetet és kértem, hogy keressenek bármilyen okot, ami közrejátszhatott benne. A motor hibafeltárása gyorsan megvolt, cserés a főtengely és két hajtókar, de az okra nem derült fény továbbra sem. Bíztam Bejóék szakértelmében, elvittem az utolsó tartalék főtengelyemet, túrtam bele bajtókart, ők King Race csapágyakkal és új gyűrűkkel megtámogatva összerakták a motort egy teljes takarítás és egy hónolás után. 

Semmi nem akartam a véletlenre bízni, ezért gyári új olajpumpát kapott és bekötöttünk egy olajhőfokmérőt és még egy olajnyomásmérő műszert is (ez utóbbi az olajszűrőnél mér, míg a másik, a gyári a hengerfejben).

Rakosgattam a motort és közben folyamatosan helyzetjelentettem a veszprémi élményautóztatós csapat többi tagjának, próbálván demonstrálni, hogy rajta vagyunk a dolgon.

Végre összeállt, beraktam az autóba is. Itt nem volt vége, az esélyt sem akartam meghagyni arra, hogy szétessen, ezért kapott egy új, nagyobb olajhűtőt és egy új vízhűtőt is. Időközben megérkezett az olajanalízis eredménye is, amiből egyértelművé vált, hogy sikerült belefutni egy hamisított Castrol olajba (pedig az egyik legnagyobb itthoni alkatrészes cégtől vettük, nem valahol fű alatt), így a Liqui Moly 10W60 olajával töltöttem fel a rendbe rakott motort.

Ismét Szepesi Peti jött el bekötögetni az új műszereket, ráadásul előtte kiméregette a jeladókat is, így tudtuk, kb mennyit csalnak. 

Az a legutóbbi, igen rövid tesztnapon kiderült, hogy rövid a kézifék karja, nem tudunk elég erőt kifejteni vele, ezért készíttettünk rá egy toldatot, azt is gyorsan felraktuk. Nyakunkon volt a következő FRT tesztnap, menni kellett mindenképp. Nem sokkal előtte sikerült szerezni egy szett kicsit kopott Avon slicket, azokat felgumiztuk és az autó rajtkész volt. Azaz majdnem, mert még a tesztnap reggelén úgy döntöttem, hogy csak kivágjuk a lökhárítót, onnan is kapjon plusz hűtőlevegőt a motor, biztos, ami biztos. Aztán mentünk Lacházára.

Jött velünk Ligeti Laci is az MR2-vel és Bebesi Zoli barátunk, aki amellett, hogy remekül tereli a Zsiguliját, igen jó fotós is. Így aztán most lesznek képek is. 
Az első pár kör óvatos, ismerkedős volt. És nagyon tetszett. Az autó remekül viselkedett, a gumik pedig minden elvárást felülmúltak, mintha egy másik autóba ültünk volna át. Pár kör után aztán elkezdtünk bízni benne, hogy ez most ki fogja bírni a napot és nekiálltunk széttaposni a lelkét. És ezt lényegében zokszó nélkül tűrte. Az olajhőfok sose volt kritikus, a nyomás tökéletes.
Zoli tanácsai segítségével sikerült nagyon jól beosztani a gumikat és végre Sanyi is el tudott kezdeni tapasztalatokat szerezni az autóval. Nagyon ráfért már, hiszen eddig csak dolgozott rajta és költött rá, de még egy métert nem ment vele. Most az ő arcára is kiült az a vigyor, mint az enyémre, élvezte az ismerkedést. Az hamar kiderült, hogy gyors tud lenni az autóval, egész jó elképzelése is van, hogy kéne menni vele, de a váratlan helyzeteket még nem tudja elég jól kezelni. De ennyi tapasztalattal ez is bőven több, mint az elvárható. 

 A nap végére mindketten igazán megkönnyebbültünk. Az autó végigcsinálta, szerelni nem kellett, még a gumi is pont kibírta az egész napot. És jó volt. Élveztük minden percét, azt csinálta az autó, amit elvártunk tőle, vagy még kicsit többet is talán. Végre annyi munka, csalódás és idegbaj után jó volt az autó. Életem első olyan tesztnapja, versenye, autós eseménye volt, ami után úgy mentem haza, hogy ha ez a kocsi ilyen marad, ezzel a konfiggal, azzal ki tudok egyezni egy ideig. Nem volt igazi gyenge pontja. Persze lehetne erősebb, könnyebb stb, de alapvetően tetszett, amit csinált.

Nap végén boldogan álltunk fel a trélerre és tudtuk, hogy ott tudunk lenni Veszprémben és ott is nagyon jól fogjuk érezni magunkat!
Mivel ez a poszt már így is kurva hosszú, ezért Veszprémet egy következőben fogom kitárgyalni, hátha nem kell újabb egy év, hogy erőt vegyek magamon és leírjam.