Azt mondják, szerencsém volt. Végül is valahonnan nézve igazuk van. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Ott maradhattam volna, egy életre lenyomorodhattam volna, vagy ami még rosszabb, történhetett volna ugyanez a másik autó sofőrjével, aki teljesen vétlen volt. Igen, innen nézve szerencsém volt. De igazság szerint mindent romba döntöttem egy pillanat alatt. Több, mint egy év szenvedés, munka, pénzköltés, veszekedések, magyarázkodások után végre elkészült az autóm. Jól ment, üzembiztos volt, jól fogyasztott. Minden másodpercet élveztem benne, nem kellett száguldanom, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Az első méterek megváltásként értek, végre, révbe értem, volt értelme szenvedni, költeni ennyi ideig, végre azt adja, amire vágytam. Voltunk vele néhányszor hosszabb utakon, bebizonyította, hogy nem kell tartanom tőle, végre ez a motor jó minden téren. Megvalósult az álmom, volt egy sportautóm, amit ráadásul Cső barátommal ketten raktunk össze nagyon sok munkával, nagyon gondosan, nagyon odafigyelve mindenre. Megérte, jó lett, le se lehetett törölni a vigyort az arcomról. Büszke voltam magunkra és boldog voltam a Celicával. Aztán mindennek vége lett. Nem emlékszem semmire, egyszer csak a végtelenül összetört romban ébredtem. A lábam beszorulva, ráhajlott a doblemez, némi seb rajtam, amúgy jól vagyok. Beletelt pár másodpercbe, mire elkezdtem felfogni, mi történt. Kicsatoltam az övet, néztem kifele a szanaszét tört szélvédőn, de csak a felgyűrt géptetőt láttam. Már nem világított semmi a műszerfalon, de levettem a gyújtást. Körülöttem emberek rohangáltak, egyikük egy rongyot adott be a lehúzott ablakon, töröljem le a vért a fejemről. Nem igazán érdekelt.

Az első, ami átvillant a fejemen, hogy Szilvi vár, nem tudja, hol vagyok. Pénz persze nem volt a kártyámon, minden fillér a tankba vándorolt, mint mindig. Küldtem neki egy visszahívós sms-t, visszahívott, elég ideges volt, mert jóval korábban kellett volna érkeznem. Nagy vonalakban elmondtam mi van, én sem voltam még teljesen képben, aztán letettem. Szegényt teljesen kiborítottam. Aztán jött a felismerés. Én voltam a hibás, elaludtam, vagy rosszul lettem, összeütköztem a szembejövővel. Az ajtó nyílt, de én nem tudtam kiszállni. A bal lábamat nem tudtam kihúzni a lemeztől. Rám szóltak, hogy ne erőltessem, jönnek a mentők, tűzoltók. Nem tudom, mennyi idő eshetett ki előtte, de a tűzoltók ez után már pillanatok alatt ott voltak. Néhány mozdulattal kiszabadították a lábamat, rögzítették a nyakamat, hordágyra emeltek és vittek a helikopterre.

Aztán kórház, altatás, összeraktak, Szilvim szólt a legjobb barátomnak, aki elment a tesóimért, velük találkoztam még az éjjel, másnap jöttek a szüleim, akiket a nyaraláson ért a hír, szerencsére az utolsó napon. Ahogy gyógyultam, úgy lettek egyre rosszabbak az éjjelek. A kórház csendjében nem tudtam aludni, egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyire kevésen múlt. Csak otthon kellett volna maradnom. Csak busszal mennem. Csak valakit megkérni, hogy vigyen el. A „lett volna ha" . Nincs „ha”. Ezzel az egyetlen rossz döntéssel elbuktam azt, amire olyan rég vártam: egyenesbe jönni. Ez a hónap már rendben lett volna, nem voltak nagy fizetnivalóim, belefér volna egy kis mászkálás, egy új laptop. Ehelyett mélyebbre zuhantam, mint valaha. A munkámat elvesztettem, a jogsimat el fogják venni, iszonyatos mennyiségű pénzt kell majd kifizetnem a baleset miatt különböző helyekre, a megvalósult álom, amit olyan kevés ideig élvezhettem, pedig egy gombóccá gyűrt vashulladék. Utolsó mozdulatával még megmentette az életem, ahhoz képest, mennyire összetört, nem mondható súlyosnak a sérülésem, be voltam kötve, így meg tudott védeni. Amikor hazakerült a rendőrségi telepről, elmentem megnézni, hát nem esett jól ránézni. Hátulról szinte nem is látni semmit, ott ütött pofán igazán, hogy mennyire szerettem, mennyire tetszett, mennyire élveztem minden percet benne. Pár apróságot talán el tudok adni belőle, sokkal kevesebbért, mint, amit ki kell majd fizetnem.

A kórházba kerülve hirtelen úgy éreztem, már nem érdekelnek annyira az autók. Aztán ahogy gyógyultam, rá kellett jönnöm, hogy de. Engem igenis továbbra is lenyűgöznek. Szövögettem persze már a terveket, hogy ha egyszer sikerül majd egyenesbe jönnöm évek múltán, mit vegyek, de nem tudom. Ésszerűnek kéne lennem, nem gyerek álmokat kergetni, ugyanakkor nem lennék boldog egy tucatautóban, ezt is tudom. Persze, hova is tervezgetek, sokkal nagyobb problémákkal kell majd szembenéznem, előttem a bírósági rész, felelnem kell a balesetért, ki tudja, mit kapok érte. Munkát kell találnom mielőbb, megpróbálni egyenesbe jönni és tudomásul venni, hogy még egyszer nem tehetem meg ezt a családommal, a szerelmemmel és a legjobb barátommal. Életemben először rá kell bírnom magam a felelősségteljes életre, és talán egyszer állhat olyan autó majd a ház előtt, amit valóban imádni lehet, nem csak használni. Nem tudom. Egy álom most összeomlott és már elkezdtem egy újat álmodni, pedig még nagyon nincs itt az alvás ideje, még nem álmodhatok. Nagyon messze van a következő álom, most a keserű valóság jön. Aztán kiderül, lesz-e még kedvem utána álmodni és tudok-e. Mindig az álmaimért éltem és túlságosan is beléjük merültem. Meg kell találnom a helyes középutat álmok és valóság között. Megpróbálhatom valóra váltani az álmaimat, de mellette meg kell tanulnom élni az átlagember életét is. Nem álmodni lesz nehéz átlagemberként. Álmodozóként átlagéletet élni, az sokkal nehezebb. Bár fogadkoztam magamban, hogy nem érdekel tovább a téma, de nem tudom becsapni saját magam. Igenis vágyom vissza a különleges autó ülésébe és kell a boldogságomhoz. Egy dolgot viszont megígértem magamnak és most mindenki másnak is: ha valaha újra valóra válik az álom sokkal, de sokkal óvatosabb leszek. Nem feszegetek határokat. Szemem előtt fog lebegni a pókhálós szélvédő és az összegyűrt géptető. A düh és szomorúság, hogy tönkretettem mindent. Hogy mit élnek át azok, akik szeretnek. Nem tehetem meg még egyszer. Csak kapjak esélyt, hogy bebizonyíthassam, több ilyen nem lesz, mostantól minden máshogy lesz. Remélem megkapom valamikor ezt az esélyt…