Autóbuziságom története

Ez lesz a leghosszabb poszt valószínűleg, itt foglalom össze az első másfél évtizedet.

Igazából nem tudom mikor indult. Ó nem, nem azért mert fokozatos volt, hanem mert annyira kicsit koromban, hogy nem emlékszem. Elég szerény körülmények közé születtem. Sose volt kérdés, lesz-e mit enni, vagy, hogy lesz-e tető a fejünk fölött, de a luxus legapróbb megnyilvánulása is kizárt volt. A nyolcvanas évek végén keveredtem erre a világra, épp azt az időszakot éltük, amikor az autó már elkezdett a köznép számára is elérhetővé válni. Persze nem nekünk, két tanár szülővel vagyok megáldva. Második gyerekként születtem, de a bátyám már a születésem előtt meghalt, sose ismertem. Szüleim nagy családot terveztek (sikerült is nekik), két évvel utánam született Gergő öcsém (aztán majd a többiek, de erről később), ekkor költöztünk el nagymamáméktól az első saját lakásba Angyalföldre. Nagyjából ezzel egy időben nagynénémék (anyám legidősebb nővére, tüdőgyógyász, a férje szintén orvos volt) kaptak vagy vettek egy Daciát. Azonban a Dokinak (ahogy a férjét hívtuk) már volt egy sárga Zsigulija. Ezt az autót teljesen ingyen odaadták a szüleimnek, mondván, két gyerek mellett szükség van egy autóra. Két éves lehettem, vagy annyi se. Hogy ekkor mát szerelmes voltam-e nem tudom. De azt az autót imádtam. Az embernek nagyjából három éves korától vannak emlékei. Az egész biztos, hogy ennyi idősen én már autókkal keltem, feküdtem. Apám kiskorunkban igazi mintaapuka volt, rengeteget foglalkozott velünk (sajnos azóta nem volt képes feldolgozni, hogy felnőttünk, de erről is majd később), fotózott, emlékeket leírt, elrakott, így elég sok infó megmaradt ezekről az évekről. Az első önálló rajzomat a homokozó falára készítettem. Apám egy átlátszó fóliára alkoholos filccel lemásolta. Egy autó volt, legalábbis felismerhető benne a próbálkozás. Évekig minden rajzomon szerepelt autó. Anyám szülinapjára nagy nehezen rávett ,hogy rajzoljak embereket, de a szélén annak is ott figyel a klasszikus három dobozosra rajzolt autószerűség. Végül is, könnyebb dolgom volt, mint a mai gyerekeknek, az akkori autók lényegében tényleg tégla formájú acéltömbök voltak. Még a sportautók se voltak túlbonyolítva, ékforma, csókolom. És persze a bukólámpa. Ez még később fontos lesz :)

Volt egy Lutra-albumom. Azt hiszem, az én korosztályomból sokaknak volt. Autós matricákat kellett beragasztani, ha jól emlékszem 6 vagy 8 darabos csomagokban lehetett venni őket. Minden autó alatt ott volt a teljesítménye és a végsebessége. Hétköznapi és sportautók egyaránt szerepeltek benne. A matricacsomag ugyebár zsákbamacska volt, így gyakran fordult elő, hogy egy matrica többször is megvolt. Semmi vész, mint mondtam, apám tényleg sokat foglalkozott velünk akkoriban és jártunk börzékre cserélgetni a többi rajongóval a matricákat. Betelt az album. A mai napig megvan valahol. A maradék matricát rengeteg helyre ragasztgattam fel. De ennek az albumnak az igazi különlegessége nem ez. Én elég érdekesen beszéltem. Hamar elkezdtem jártatni a számat, de rendkívül beszédhibás volt, szerencsére mire iskolába kerültem, ezt magamtól kinőttem. A lényeg, hogy a nevemet is nagyon furcsán mondtam ki, de az összes autót, ami szerepelt az albumban fejből tudtam. Bármikor, bármelyiket, álmomból felkeltve is. Nagy családi kedvenc volt, ahogy Pininfarina Mythos-t mondtam. De mondtam, és bármelyik másikat is.

Olyan két éves lehettem akkor is, amikor megkaptam az első kisautómat. Egy Porsche volt, talán egy 944-es akar lenni, a kicsi, olcsó noname kategóriás Matchbox méretű játékautó. Ma is megvan. Itt elindultam a lejtőn ez ügyben, mindig, minden létező ünnepemre kisautó kellett. Vagy nem annyira kicsi, de játékautó. Dobozszámra álltak a játékautók itthon és mind használva volt. Erről ügyesen tanúskodik az a tény, hogy alig néhány maradt meg közülük emberi állapotban. Nem voltam akkor sem egy finomkodós gyerek, na:) Majd biztos emlegetek a kisautókkal kapcsolatban is történeteket, mert szinte minden köthető hozzájuk. A szüleim, amennyire én tudom, nem nagyon álltak ellen a dolognak. Fiúból van, szereti az autókat, egészségére. Apám sokszor próbált más játékokkal is megismertetni, megnéztem, belekóstoltam sok mindenbe, de mindig visszakerültem az autókhoz. Egy idő után feladták. Nem sportoltam, nem fogott meg egyik sport se, biciklizgettem, ahogy egy kisgyerek biciklizhet (az azért nem sport), már három évesen két keréken mentem és már akkor sem omlott bennem össze a világ ha lett rajtam pár seb. Szóval nem sportoltam, de az autóversenyekbe bele-bele nézegettem, a Forma-1 nem volt a kedvencem, egyebet nem sokat adtak akkoriban, de azért tudtam, hogy van rally meg pályaversenyek. Apám tanár, az iskolai papírgyűjtésekről elhozta nekem az autósújságokat, anyai nagyapám (matematikus, rendkívül sokoldalú érdeklődésű és nagy tudású ember) nagyon kezdetlegesen, de magyarázta a motor működését. Nagyon korán megtanultam olvasni, valószínűleg azért, hogy az autókról minél többet megtudhassak. Az összes kresztáblát ismertem, ismertem az elsőbbségadási szabályokat, tudtam, melyik lámpa, mire szolgál az autón, ismertem a pedálokat, csak a váltó volt egy megfoghatatlan valami akkoriban még. 

A családom teljes mértékben immunis volt az autókra. A szüleim mellett maximum az autómosásban vehettem részt, nekem kimaradt az apu öléből vezetés, sose vezettem a Zsigulit, otthoni szerelgetések nem voltak, az autóvezetés csak mint eszköz szerepelt a szótárban, az élmény, az autózás szeretete nem létezett. A családban körbe mindenkinek volt autója szinte, de senki se volt nagy szerelmese. Azaz egy kivétel van, róla majd később. Van egy autószerelő nagybátyám, ő foglalkozik az autóval, de a szerelmet én sose éreztem rajta. Neki ez egy munka, teszi a dolgát, de nincs benne az imádat a gépek iránt. De majd róla is beszélünk még azért. A többiek csak hajtották a kocsikat, arra használták, amire való, mentek vele, elvitte őket A-ból B-be.

És egy apró momentum a végére, hogy lássátok, az Isten is az autóknak teremtett engem: a család szépen gyarapodott, megszületett a húgom is útközben, anyu otthon volt velünk. Aztán a végén csak elküldtek egy kicsit oviba, hadd szokjam a társaságot. Később érkeztem a csoportba, mint a többiek, így nem választhattam jelet, kaptam, ami jutott. A Sárga csoportban voltam (ugyebár a Zsiguli sárga volt). A jelem az autó lett. Egy sárga autó... Pedig nem kértük, esküszöm.

A Zsigulinkat a következő posztban részletesen bemutatom, és onnan indul is a történet, ami sose ér véget :)