Tizenévesen igazi utcagyerek voltam. Tulajdonképpen amíg a munka meg nem ölte ezt az életet, végig az voltam és sokszor vissza is sírom. Az otthon nem volt igazi otthon, az utca volt a hazánk, minden oszlop és betoncsík előre köszönt. Silánynak tűnhet, de nem az. Ha végigmegyek az utcán, szinte minden kis apró részlethez tudok valamit fűzni. Deszkáztam akkoriban sokat és egy elég jó csapat alakult ki a környéken, de azon belül is egy négyfős kis csapat voltunk mi, akik sülve-főve együtt voltunk. Sün, Omlás, Laci és én. Lacihoz azóta nem sok közöm van, a másik kettőhöz azért igen, őket majd még emlegetem.
Ez az utcagyerek lét kialakít egy hozzáállás, ami alapján szép lassan elhiszed, hogy bármi legyőzhetsz, ha úgy érzed képes vagy rá. Ez persze így nem igaz, de sok kihívás legyőzésében segíthet. Nem mindben.
Omlás apja nem feltétlenül a törvények tökéletes betartásáról volt híres, hát a mi derék barátunk is 14 évesen már vidáman vezetett, éppen az apjától kapott két Kis Polszkit. Mi pedig Sünnel mentünk vele autózni, mert olyan nem volt, hogy mi valamit ne együtt csináljunk. 16 éves voltam, médiaszakra jártam, egyik kisfilmemhez vettünk fel éppen egy pár jelenetet, de azért alapvetően baromkodni mentünk ki. Róttuk a kisutcákat a kisautóval, amikor felvetődött a kormány átadása. Sün volt az első, ő azért addigra vezetett már valamennyit a bátyja mellett. A Polákban akadt a gáz, azaz mind a rettentő huszonegynéhány harci lovát elengedte. A trükk annyi volt, hogy lábbal vissza kellett húzni a pedált. No rám került a sor. Soha életemben nem vezettem úgy, hogy a pedálokat is én kezeltem. A mai napig fogalmam sincs, hogy indultam el, fogalmam se volt a csúsztatott kuplungról és emlékeim szerint a gázon se álltam, hogy erőből elinduljon. Valahogy mindenesetre sikerült, sikerült is egy szigorú kettest szúrnom asszem neki, aztán valahol itt véget is ért az élmény egy útmenti akácfára tekeredve. A gáz akadt, nekem eszembe nem jutott kuplungolni (azt se tudtam, hogy szabad- e ilyenkor), álltam a féken, de totál lesokkoltam, ez lett az eredmény. Hogy úgy mondjam, nem voltak rám büszkék a többiek. Utólag nem kis mázli, hogy nem egy parkoló autóval találkoztam, az autónak semmi papírja, nekünk meg jogsink nem volt. Nem volt mit tenni, mentünk vissza Omlás apjának szólni. Omli mindkettőnk érdekében azt mondtam, hogy ő vezetett. Ettől még én is megkaptam a magam lebaszását, mert valahogy mindig ott voltam, ha valami baj volt. Ez volt asszem a harmadik alkalom, hogy eltiltottak minket egymástól. Ettől függetlenül azóta is barátok vagyunk és az öreggel is hamar megbékéltem, vele is jóban vagyunk. Viszont engem a többiek nem voltak hajlandóak vezetni tanítani, így én tényleg a tanulóautóban tanultam mindent.
Néhány hónappal később egyébként összejöttem Omlás unokanővérével és egy családi vacsorára mentem hozzájuk, ahol Omli apja is ott volt. Tőlem teljesen függetlenül szóba került a Kispolszkis sztori (addigra rég béke volt), és mondta is az öreg, hogy hát igen, szegény Omli nem tehetett róla, akadt a gáz. Én meg csak igyekeztem nem röhögni. Azóta se tudja, hogy én vezettem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.