Jó rég nem jelentkeztem, sűrű is volt az életem, és nem is nagyon jött az ihlet. Na majd most.
Megírtam ugye anno, hogyan sikerült nagyon felelőtlenül súlyos balesetet okozva totálkárosra törni az éppen elkészült fehér Celicát. Volt szó arról is, mennyit szenvedtem vele és mennyire szerettem.
Teltek a hónapok, a családom és a barátaim segítségével sikerült összeszednem magam és újra elkezdeni álmodni. Egy évig állt a legjobb barátomnál az autóm roncsa, fájt nagyon a szívem, ahogy ránéztem. Amikor elkezdtük bontani, a motorral kapcsolatban bizakodóak voltunk, a segédbölcsővel együtt tolta be az ütközés a tűzfalba, a váltó kettétört, de a motor első ránézésre épnek tűnt, egyedül a fojtószelep poti sérült, az meg azért nem pótolhatatlan. Szemre nem látszott rajta sérülés, az olaj benne volt, átforgott, valami kompresszió szerűség is lakozott benne. Ezért meg is hirdettem eladásra, de meg se keresett senki. Egy pár apróságot eladtam az autóból, mert nagyon messzinek tűnt, hogy nekem újra autóm lehessen. Aztán a vártnál szerencsésebben alakultak a dolgok (köszönhetően a balesetben vétlen fél rendkívül korrekt hozzáállásának) és egyre jobban bizseregtem, hogy nekem kell egy autó. Rengeteg féle kocsit vezettem a kisautóktól a luxuslimuzinokig, de igazából mindig többre tartottam a sportosságot a kényelemnél. Nézelődtem, de igazából abban az árkategóriában, amit záros időn belül volt esélyem összegyűjteni, igazából a Celicánál kívánatosabb nekem nem volt. Igen, tudom, nem igazi sportautó, elsőkerekes, még sperr sincs benne, de egyrészt rajongtam az előzőért, imádtam azt a kevés időt, amit együtt töltöttünk, másrészt azért nagyon sok elemében egyértelművé teszi, hogy ha nem is egy utcára szabadított versenygép, igenis arra lett kitalálva, hogy gyorsan tudjon menni. A rövid, halálpontos váltó, a kormánymű áttételezése, az alulról is szépen húzó, fordulaton pedig a T-VIS rendszer miatt hirtelen plusz erőre kapó, legendás 3S-GE motor, az elektromosan kagylósítható vezetőülés, a borzalmasan alacsony üléspozíció, a független hátsó kerékfelfüggesztés, a hátsó tárcsafék és még sok kisebb-nagyobb részlet mind ezt a célt szolgálja. És persze ott vannak a tempót nem javító, de az érzést javító finomságok, mint a keret nélküli ajtó, a Twin Cam feliratos, három küllős kormány, az optikailag veszettül kiszélesített sárvédők, a formát gyönyörűen befejező hátsó szárny és az autóipar egyik legöncélúbb kreálmánya, a bukólámpa. Amivel nagyjából semmit nem látni éjjel, de aki egyszer tolta maga előtt a két nyitott fényszórót, az egy életre beleszeret. Nem növünk fel, na, csak a játékaink lesznek nagyobbak és drágábbak. És a lényeg az egészben: pontosan tudom, hogy tízéves dízel röhögve körbeautózza, de az egészet sikerült annyira jól összhangba hozni, hogy a mai szemmel nem túl impozáns számadatok ellenére sokkal intenzívebb élményt nyújt, mint gondolnánk. És persze nem felejtettem el, hogy megmentette az életemet. Így hát úgy voltam vele, hogy felesleges átverni magam, nekem újra Celica kell, racionális indokként fel tudtam hozni, hogy a fehérrel eléggé kiismertem az autót szerelésileg és volt hozzá másfél autónyi alkatrész. De nem akartam hazudni magamnak és másnak sem, nekem olyan autó kellett, amit szerethetek és ezért hajlandó voltam feláldozni az egyszerű és olcsó alkatrészbeszerzést, az alacsony fogyasztást és hasonló, alapvetően fontos érveket. Egy ideig gondolkoztam az eggyel későbbi T18 szériában is, mellette szólt, hogy azt forgalmazták itthon is, sokkal több van belőle, jobb az alkatrészellátás, modernebb, nem túl nehéz akár klímásat se találni. Viszont a belseje nekem túl kommersz volt, elölről nagyon tetszett, de oldalról és hátulról szerintem a nyomába sem ért a T16-nak. Nagyon kevés van belőlük itthon, most éppen egyet sem hirdetnek, kivéve egy cabriót. Keresgélésem alatt összesen négy vagy öt autó fordult meg a neten, ha jól emlékszem. Ebből az egyik egy borzalmasan túlárazott, majdnem tíz éve álló, igénytelenül tuningolt rettenet volt, volt egy, ami egészen jóképűnek tűnt, de túl volt a reálisan elérhető kereten. Volt egy, ami már fotón is rettenet visszataszító volt, én pedig rosszul vagyok a háztáji festegetős, taknyolós "tuningtól". Volt még egy, motorhibásan hirdették, téglákon állt, nem volt rajta kerék, forgalomból ki volt vonva, elég lelakottan nézett ki és Karcagon volt, ebből így nagyjából arra következtettem, hogy valami vasas kisebbségi brigád ifjabb tagjai gyilkolhatták egy ideig, aztán gondolom elvették a forgalmiját, mert ezer éve nem volt rajta vizsga, meg nyilván nem fizettek rá semmit, a kerekeket meg gyorsan elpattintották, hiszen arra a legkönnyebb vevőt találni. Egyszer viszont mocskosul unatkoztunk a holtszezonban a melóhelyen és átkattintgattam a képeket. Egy kicsit meglepődtem elsőre, mert a vezetőülés szakadását kivéve a belseje messze jobban nézett ki, mint azt ezeknél megszoktuk. A kormány nem volt szarrá kopva, minden gombon megvoltak a piktogramok, feliratok, sehol nem voltak utólagos taknyolt kapcsolók, teszkós "tuningholmik". Egy telefont megér alapon felhívtam, végül is mit veszíthetek, nem? Meglepődésemre egy kifejezetten kulturált, készséges úriember vette fel a telefont, aki elmesélte, hogy az autó csapágyas és blokkrepedt, motorcserére szorul, nem járóképes, valamint egy AC kell bele, mert elromlott és ideiglenesen egy Audiét műtötték bele, amire igényt tart a tulaj. Rohadás nincs rajta, a kerekek megvannak, csak a fotózáskor valamiért le voltak véve, forgalomból valóban ki lett vonva amikor megadta magát, de nincs semmilyen hátralék mögötte, sőt, a vizsgája is érvényes még egy évig. Az árát még kicsit sokalltam, de hasonlóan beteg lelkű kollegámmal (egy Volvo 480-at hajt) teljes egyetértésben voltunk, hogy ez rám vár. Ott a fehér romjaiban a motor, reményeink szerint működik, ez nekem van félretéve, csak még nem tudják. Két hétre rá úgy voltam, hogy felhívom és beajánlok ötvenezerrel kevesebbet érte, úgyse hiszem, hogy sok vevőjelölt tolong. Felmentem a netre megkeresni a hirdetést és a telefonszámot és megjött az utolsó csepp: az autó pontosan ötvenezerrel le volt árazva. Itt úgy döntöttem, hogy ezt az autót a Jóisten is nekem szánta, felhívtam Öcsikét, a trélerest, aki azt mondta, néhány nap múlva mehetünk érte, mindezt megspékelte egy elég baráti árral. Nosza, szóltam a tulajnak, hogy megyünk érte, ne adja el, tuti vevők vagyunk. Az ára amúgy nem volt még meg, de pillanatok alatt megoldottam (nem, nem loptam és nem kértem kölcsön, ismét több szerencsés körülmény is összejött, ez az autó nekem volt rendelve). Közben gyorsan befejeztük a lassan egy éve a kertben rohadó fehér romjainak bontását, kezünkben volt a motor, ami továbbra is épnek tűnt, bár a kompressziót keveselltem érzésre, de emlékeim szerint az előtte is elég gyérnek tűnt.
Az ominózus reggelen a Norbi, a volvós kollega szabit kért, hárman indultunk az autóért 250 kilométerre. Megérkeztünk, két szimpatikus srác megmutatta az autót. Valóban nem rohadt, a motor nem volt indítható, a fényezés le volt mattulva, de a belseje valóban eléggé rendben volt és nem nagyon láttam rajta tákolást sem. Megpróbáltam belealkudni, de esélytelen volt, tudták jól, hogy ha eljöttünk idáig Pestről egy trélerrel, nem fogunk visszamenni üresen. Meg így is ár alatt voltunk már bőven. Adtak hozzá egy kupac alkatrészt is, majd hazafele fordítottuk a tréler orrát. Otthon letettük és őszintén reméltem, hogy működni fog. 

Két hétre rá egy elég másnapos reggelen nekiálltam kihúzni belőle a motort, ami szerencsére elég könnyen ment, mert előtte egy párszor már volt szerencsém elkövetni ilyet :D
A Toyotáknak megvan az a jó tulajdonsága, hogy nagyon könnyen kivehető kábelköteggel együtt a motor, így nem kell a helyén szenvedni a csatikkal, kint kényelmesen lehet dolgozni. Én még ennyit sem akartam küzdeni, köteggel együtt, be akartam akasztani a másik motort, de rájöttem, hogy ez sajna nem fog menni, mert egyrészt sérült a fehérben a köteg, másrészt a lambda szonda ennél a csonkban van, így nem is stimmelnek a kötegek, komputerek. Nem volt nagy ügy, szívó-, kipufogósort átraktam, átfűztem a másik köteget. Másnap reggel benn volt a motor a helyén, estefele elvileg összeállt, jött a nagy kérdés, vajon beindul-e? Mert ezt ugye csak reméltük, de igazából benne volt a pakliban, hogy a motor sérült, csak nem vettük észre. Elkezdtem indítózni, semmi. Aztán egyszer csak az önindító sem tekert már. Itt kezdtem némileg idegbeteg lenni, behúztam neki egy közvetlen kábelt, így tudtam indítózni megint, de csak nem indult. Már kezdett kicsit merülni az akku, egyet-egyet pöffent, már biztos voltam venne, hogy valami baj van. Mivel az akkuban már úgyse sok szufla volt, ezért úgy voltam, hogy próbálkozom, amíg le nem merül. És akkor egyszer csak beindult. Voltak még kisebb nyűgjei, de járt, működött. Elmondhatatlanul boldog voltam. Próbakör géptető nélkül, minden oké, este a lábán ment haza.

Aztán persze voltak gyerekbetegségei, folyt a benzin az injektorok alól, volt egy kis kavar a vákuumcsövekkel, ezért veszettül ugrált az alapjárat, de viszonylag gyorsan a végére jártam és szeptemberben volt egy működő autóm. Persze azért kiderült, hogy akadnak még hibái, a váltóban betegeskedett a kettes és a hármas szinkronja, szólt egy féltengelycsukló és egy kerékagycsapágy. De ezek egyszerűen orvosolható dolgok, a lényeg, hogy alapvetően működik a technika. 
Akkoriban napi tizenkét órában dolgoztam és körülményes lett volna tömegközlekedni, ezért elég hamar rászoktam, hogy mindenhova autózok, repkedtek is bele a kilométerek veszettül. Az azért gyorsan kiderült, hogy a kompresszió valóban kevés, mert ugyan nem ment rosszul, de az olajat igen jó étvággyal fogyasztotta. Aztán a suszter meg a cipője esetét követve, az autószerelő autója még mindig beteg váltóval és veszettül kattogó féltengellyel járt. Közben azért összevadásztam darabonként egy szett gyári alufelnit és rendbeszedtem, Marco barátom pedig felpolírozta, ami veszettül sokat dobott rajta.
Áprilisban ki akartam menni vele a Red Sun Festre, így azelőtt legalább a kerékagycsapágyat és a féltengelycsuklót kicseréltem gyorsan. A rendezvényen volt szlalomverseny is, ahova eléggé meglepődtem, de nagyon kevesen jelentkeztek, így a móka kedvéért beneveztem. Ez az autó alapvetően teljesen alkalmatlan szlalomra, olyan fordulóköre van, mint egy kombájnnak. Mivel az elsőkerekes kategóriában összesen hárman indultunk, csak el tudtam hozni egy második helyezést érő kupát, meg ledarálni az előző nap felrakott két első gumit, de sebaj.
Nekem viszont eléggé megtetszett a szlalom és úgy voltam vele, hogy amíg nincs mivel és miből ralizni, lehetne mókázni ilyesmi versenyeken. Mivel a Red Sun Festen totálisan elfosta magát, a valószínűleg előtte is gyengélkedő kormánymű, itt volt az ideje, hogy kicsit rendbe szedjem az autót. És a millió alkatrészem között mi nem volt? Hát persze, hogy kormánymű. Végül elég sok utánajárással, de sikerült szereznem egy bontottat, közben kivettem alóla a gátlókat és elküldtem felkeményíttetni. Amikor megérkezett a kormánymű és visszakaptam a gátlókat is, nekiálltam összerakni az autót, de ha már ott voltam a váltót is kicseréltem, egyrészt mert tudtam, hogy ezer év múlva szánom rá magam újra, hogy dolgozzak rajta, másrészt a kormányművet milliószor könnyebb cserélni, ha nincs rajta váltó, harmadrészt pár napra rá indultunk Szoboszlóra nyaralni és nem akartam így elindulni. Összeállt, és imádtam, a kemény gátlóktól még jobb kanyarvadász lett belőle. Közben vadul gyűjtögettem a még használható gumikat a műhelyben, mert el akartam indulni az FRT kupán vele. Ez egy eléggé vállalható árú bajnokság, a szlalom és egy ralisprint keveréke nagyjából, ráadásul közel is volt, úgy döntöttünk, kipróbáljuk magunkat, öcsém pedig jött navigálni. Gumik ügyében végül vittünk egy garnitúra eszeveszetten peres, 195/40 R14 szettet és a Red Sunon már kissé meggyalogolt 205/50 R15 garnitúrát. Végső mentsvárnak ott volt az utcai garnitúra, de azt lehetőleg nem akartam legyilkolni. Korán érkeztünk, ahogy szép lassan érkezett a többi versenyző, beigazolódott a gyanúnk, az esélytelenek nyugalmával jöttünk. Csak mi voltunk utcai autóval, és főleg csak mi mentünk utcai gumin, ami még fontosabb. Kezdésnek feltettük a peres 14-eseket, reménykedve egy picit dinamikusabb gyorsulásban és az alacsony oldalfal miatti stabilabb fekvésben. Nyilván olyan sokat nem számíthatott, de ha már volt, megnézzük. A mellettünk lévő, eléggé tapasztalt csapat versenyzője már akkor mondta, hogy nem lesz jó ötlet a gumi, de egy próbára kivittük. Többre nem is tudtuk volna, mert az első edzőkörünkön egy féktávon felrobbant a jobb első és telibekaptunk egy gumisort, szerencsére az autó nem sérült. Leevickéltünk és feltettük a 15-ös szettet, imádkozva, hogy kibírja a hátralévő hat kört. 
Végülis kibírták, mi pedig stabilan hoztuk a kategória utolsó helyét. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, így később folytatni akarjuk, csak előbb alakítgatunk az autón, hogy versenyképesebb legyen.
És szépen lassan elérkeztünk a jelenbe, az autó több, mint egy éve nálam van és megy, több, mint 15000 közös kilométeren vagyunk túl, jövőre harminc éves lesz, de az első évünk alatt bár előfordultak apróbb hibák, olyan soha, ami miatt ne tudott volna gond nélkül közlekedni, így úgy érzem, a fehérrel való rengeteg szívás után ezzel révbe értem ilyen téren. Persze, a motor örökké nem maradhat ilyen, ezért a tél előtt kap egy kisebb felújítást és a futóműbe is tervezek még belenyúlni, plusz még egy kis bónusz játékot alkotok bele, de az még titok. 
Ez az autó messze nem tökéletes, a fényezés több helyen visszamattult sajnos, minden bizonnyal túl sokszor polírozták az elmúlt évtizedek alatt, idén találtam rajta egy picike rohadást is, annak elejét is vesszük még mielőtt jönne a tél, a belsejével is lenni mit foglalkozni, de azért lényegében egyben van, és ennek nagyon örülök. 
Most igazából meséltem egy rettenet hosszú történetet, azért, hogy a következő pár mondatnak legyen értelme. Szóval az autó több, mint egy éve szalad alattam napi rendszerességgel, főállású közlekedési eszközként. Hogy érzem most? Volt ennek értelme? Szeretem még? Lecserélném? Igen, szeretem, a mai napig egy kisfiú rajongásával megyek le a parkolóba vagy nézek ki rá este az ablakon. Az élmény nem, hogy csökkenne, inkább egyre jobb, mert megismertem, tudom mit lehet vele megcsinálni és azt is, hogy mit nem érdemes erőltetni. Mivel az élményt elsősorban nem a motor teljesítménye adja, ezért nincs gond azzal sem, hogy megszoktam az erejét és kevesellném. Hogy lecserélném-e? Nem. Van olyan autó, ami előrébb van az álomlistán (többek között ennek a turbós-összkerekes változata, ami nagyjából beszerezhetetlen, de legalább ha van, mocskosul drága), de ezek mind olyanok, amiknek az árába nem sokat osztana vagy szorozna, amit kapnék érte. Igen, nem a leggazdaságosabb egy öreg 2 literes benzinessel járkálni 90%-ban városban, de nem adnám oda egy takarékosabb, kényelmesebb, modernebb autóért. Venni szeretnék mellé egy dízel szaladgálóst, de borzalmasan érezném magam, ha nem lenne meg az autóm, amit szeretni tudok. Bennem is megfordult anno, hogy simán lehet, hogy megunom pár hónap múlva és elmegy a varázs, de nem. Azon a szinten, amit én megengedhetek még magamnak, nem találkoztam olyan autóval, ami jobban tetszett volna. Nem, nem a sajátom védelme mondatja velem, ültem gyorsabban, jobban kanyarodóban stb, de olyanban, ami egyben, összhatásban nagyobb élményt adott volna, nem. És ez így jó, jól döntöttem, boldog vagyok vele. És a cím kérdésére a válasz? Nem lehet tudni, végülis elképzelhető, hogy egyszer ráunjak és eladjam, de nem hinném, hogy ez az idő eljön, inkább letakarom valahol és őrizgetem. Mindenesetre nagyon igyekszem, hogy ne úgy végezze, ahogy az előző, mert hálás kis autó.