Autóbuziságom története

A baleset óta mást se csinálok, csak próbálom valahogy egyenesbe hozni az életemet. De ez az egyenes még a térképen sem látszik. Elkezdtem dolgozni, elkezdtem törleszteni az ügyvéd költségét, de még tárgyalás sem volt, fogalmam sincs, mi lesz a vége, de semmi jóval nem kecsegtetnek, könnyen meglehet, hogy életem végéig ezért a hibámért fogok fizetni. Ez persze csak az anyagi része, lelkileg is eléggé szétcsapott a dolog, azért nem könnyű együtt élni azzal a tudattal, hogy valakinek súlyos sérüléseket okoztam, még ha ezt nem is szándékosan tettem. Ennek ellenére úgy gondolom, az egyetlen lehetőségem, hogy felálljak, levonjam a tanulságot és amellett, hogy vállalom a felelősséget (nem mintha lenne más választásom, de ha lenne, sem tennék mást), meg kell próbálni minél jobban kiszorítani a gondolataimból a dolgot és arra koncentrálni, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen, én pedig megpróbáljak egyszer újra normális életet élni. 
Nagy kérdés volt, milyen lesz újra autóba ülni, milyen először vezetni. A kórházban az egyik orvos azt mondta, semmiképp ne kövessem el azt a hibát, hogy ez után évekig nem vezetek, az a legrosszabb, amit tehetek. Ez eszembe sem jutott igazából. Mivel a jogsimat még nem vették el, ezért már gipszelt lábbal is vezettem végül Csonti barátom automata Toyotáját, igaz csak pár kilométert mentünk, amíg a másik autóját vizsgára vittük, de nem éreztem semmi különbséget a hozzáállásomban. Amikor lekerült a gipsz a lábamról, meglepően simán ment minden, szerelésre váró autókat hoztam, vittem, amikor kértem, a szüleim is minden gond nélkül odaadták a Fordot, amin kissé csodálkoztam is, hiszen ők eléggé féltős típusok, de szerintem ők is tudják, hogy ha valamire, hát arra figyelni fogok, hogy ne vezessek túl fáradtan. Azóta egyszer kellett kicsit fáradtabban kormány mögé ülnöm, nem voltam hajlandó addig elindulni, amíg nem jön velem két barátom, hogy még véletlenül se bóbiskolhassak el. Egy szóval, úgy tűnik, ezt a leckét megtanultam, bár sokkal nagyobb áron, mint kellett volna.
A tárgyalás még odébb van, de azon rágom az ügyvédem fülét, hogy valahogy intézzük el, hogy a jogsim maradhasson. Alapvetően nem is értem ezt a büntetést, hogy X időre elveszik. Amennyiben én veszélyforrás vagyok a forgalomban (magam részéről ezt nem tartom megalapozottnak, hibáztam, nagyot, de nem szándékos jellegűt, mintha például átmentem volna egy piroson, vagy kétszázzal száguldozom), akkor jelentsék ki, hogy többet nem vezethetek. De azt, hogy elveszik egy fél évre, évre, majd utána mehetek vissza (esetleg újra kell vizsgázni), teljesen logikátlan, hiszen ezzel csak azt érik el, hogy a meglévő rutinomat elveszítem és nem mozgok elég otthonosan a forgalomban. Jogosnak tartom, hogy büntetés jár azért, amit okoztam, de nem hinném, hogy ez egy értelmes módja lenne. A lényeg, hogy meg akarom tartani. Horror tartozásaim lesznek még az egész ügy miatt (büntetés és kártérítés összegéről még elképzelésem sincsen), de hónapok óta napi szinten nézegetem az eladó autókat. Esélyem sem lesz venni még jó ideig. Zaklatom Csontit, hogy fejezze már be a versenyautóban a bukócsövet, hogy folytathassam az építését, pedig tíz méter benzincsőre sincs pénzem hozzá. Fogalmam sincs, miből fogok élni fél év múlva, de ha kell, minden egyéb "luxust" megvonok magamtól (ide olyan dolgokat kell érteni, hogy iszom néhány hetente pár sört vagy rendelek egy pizzát néha), de a büntetések törlesztése mellett elkezdek összekuporgatni a következő autóra. Igen, valami hasonló kaliberűre (ha nem ugyanolyanra), mint az előző. Mellette ha csavaronként is, de szép lassan meg akarom építeni a versenyautót is.
És itt merül fel a címben feltett kérdés: Miért olyan fontos? Miért akarok a semmiből is feláldozni azért, hogy lehessen újra egy érdekes, különleges autóm és egy győzelemre, de még a jobban hangzó helyekre is teljesen esélytelen versenyautóm? Azért, mert ez az életem. Nem úgy, ahogyan sokan rámondják ezt valamire. Alapvetően rajongó típus vagyok, sok minden volt, amiért néhány hónapig, évig nagyon odavoltam, aztán szép lassan C vágányra sodródtak. A Star Wars, a deszkázás, a tengeralattjárók, a zenélés és még sorolhatnám. Persze azért szeretem őket, de az a hatalmas rajongás elmúlt, ami anno volt. Az autók imádata viszont azóta kísér, mióta az eszemet tudom. Én mindig magamnak akartam autót. Nem akartam vele menő lenni, nem akartam vele csajozni, nem akartam a téren vagánykodni. Persze, sose voltak menő autóim, de láttam én már elég embert anyu Corsája, Swiftje mellett úgy feszülni, mintha most nyert volna Olimpiát, nem ez volt az oka. Egyszerűen én szerelmes voltam az autóba, nem érdekelt, kinek, mi a véleménye róla. Persze, jól esett, amikor valaki megjegyezte, hogy jól megy, egyben van stb, de alapvetően ezek semmiben sem befolyásoltak. Ott hagytam húsz évesen egy aránylag jól fizető, komoly karrierlehetőséggel kecsegtető munkahelyet, hogy elmenjek autószerelőnek, majd éveken át dolgoztam szó szerint apróért, csak, hogy megtanuljam a szakmát. Talán most is kereshetnék egész más jellegű munkát, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzak, mint az autókkal. Igazából annak ellenére, hogy sokat foglalkozom a témával és alapvetően képben vagyok, nem tartom magam egy nagy kunszt szerelőnek. Természetesen az alapvető munkák mennek és találtam már meg olyan gondokat, amikre már nem jött rá, de látok igazán vérprofi srácokat és a nyomukba sem érek. Ezt ellensúlyozandó, elég komoly lexikai  tudást magamra szedtem mellé, ettől ment nekem olyan jól az alkatrészes üzletág, mert aminek lehetett utánanéztem, igyekeztem átlátni. Az embereknek segíteni akartam, mert az autójukról volt szó. Valahol én is úgy érzem, hogy lelkük van ezeknek a gépeknek és meg akarom adni nekik a törődést, akár az enyém, akár másé. Foglalkozhatnék mással, meg tudnék tanulni új dolgokat, csak sose lenne bennem az a motiváció, ami az autók kapcsán. 
Persze, ez egy elég drága hobbi, de nekem igazából nincs más, amire szívesen költenék. Persze, jó dolog egy bulizás, nyaralás, hasonlók, de amikor nyár elején számot vetettem magamban, hogy évek óta nem voltam nyaralni (kivéve egy eléggé low-budget Szoboszlót), nem vettem magamnak márkás ruhákat, cipőket, nem voltam semmilyen különleges programon, étteremben, moziban, csak koszos kézzel szenvedtem a műhelyben, majd ránéztem az addigra éppen elkészült Celicára a ház előtt és azt mondtam, megérte. Ezért fájt annyira elveszíteni és ezért annyira égető, hogy legyen utódja. Én nem az agyatlan száguldást kerestem. Persze, időnként odaléptem, hogy élvezzem az erejét, játszottam néhány tempós kanyarvétellel, de sose veszélyes szinten. Nem akartam senkinek bizonygatni, hogy az enyém a gyorsabb. A különlegességét nem is az ereje adta, az mai szemmel nem is olyan eget rengető. Egyszerűen azt szerettem, hogy a magamfajta, autóját szerető embernek készült. Azoknak, akik élvezik a vezetést és élvezetes tudott lenni kis tempónál is. Nálam az autó szeretete nem babusgatást jelent. Nem mostam le hetente kétszer és nem sírtam el magam, ha lett rajta egy karc, de a kellő karbantartást megkapta és életet leheltem végül bele. A teljes felújítása sose készült el, de akkor is az volt a terv, hogy nem egy makulátlan autóra vágyom. Egy sportautót használni kell, arra termett. És én szeretve használtam, ő pedig utolsó leheletével megóvott attól, hogy igazán komoly sérüléseim legyenek. És ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki. 
Nem tudom, érthető-e ez olyannak, aki nem így érez. Ez nem puszta rajongás, ez részemről valóban egyfajta szerelem. És ezért olyan fontos, mert nem az életem része, hanem az életem. Nem egy hobbi, amit megunok, vagy ha nagyon kell, elhagyom az életemből. Fogalmam sincs, mikor látom meg az egyenest magam előtt, de a kanyarból kigyorsítani már a következő négykerekű ülésében akarok és az újabb kanyart már együtt vesszük be. Mert ennek így kell lennie. Nem tudom, mi lesz az ára és mikor jön el az ideje, de így is lesz.