Ez ugye az az autó, amit ajándékba kaptunk. 1990-et írunk, komoly érték még ez a járgány, rendkívül nagyvonalú felajánlás volt ingyen anyáméknak adni. Ha bárki megkérdezi, melyik autót szerettem életemben al egjobban, ezt. És ez örökké így lesz, szerettem utána is autókat, de ez az autó velem nőtt fel, bár jóval idősebb volt nálam. Ez volt AZ autó. 

No akkor egy rövid technikai áttekintés róla, aztán egy kicsit a viszonyunkról: 1977-es évjárat, 21011 típus, ez a klasszikus ezerkettes egy kissé módosított változata, más homlokfallal, más hátsó lámpákkal, tolatólámpával és egyéb, hasonló apró különbségekkel. De az igazi különlegessége nem ebben rejlik. Ez nem 1200-as volt, gyárilag  1,3-as motorral volt szerelve. Nem nagy szó ez ennyi év távlatából, de akkoriban ez egy drágább, különlegesebb kivitelnek számított, az a 100 köbcenti érezhetően erősebbé tette. Sárga volt. Sose láttam másik sárga Zsigulit, csak a taxikat. De ez egy másik árnyalat volt. A szín titka egyébként az, hogy valmikor a 90-es évek legelején a szüleim kaptak pénzt apai nagyanyám Egyesül Államokban élő testvérétől, ebből lett telibe fényezve az autó. Egy, a gyárinál sokkal szebb sárga árnyalatot kapott, apámat volt, hogy megállították, hogy hol fújatta az autót, tényleg szép volt. Eleinte, persze. Mivel a szüleim az autózás mindig csak eszköznek tekintették, semmi komolyabb módosítás nem történt rajta, kapott egy pár ülésre hútható fejtámlát és öveket hátra, mert apám már akkor is nagyon odavolt a biztonságért. Egy rádió se volt benne, se egy ködlámpa, semmi. Még vészvillogó se. Teljesen gyári. Nekem mindegy volt, az első perctől imádtam. Nem volt különösebben kényelmes, tulajdonképpen, objektív szemmel különösen szép sem. De olyan volt, mint a testvérem, együtt nőttünk fel. 

Még a régi rendszámmal kaptuk meg, ZR volt a két betű, a számra nem emlékszem már. Emlékszem, amikor ment a vizsgára, hogy megkapja az új rendszámot. Elsőre megbukott. Nem tudtam, mi az a műszaki vizsga. Csak nagyon örültem, hogy az autónk másodszorra már új rendszámmal tért haza az Autóklub telepéről. Nem emlékszem az akkori benzinárakra, hogy mennyire számítottak soknak, mindenesetre elég sokat mászkáltunk vele, és mindig nagyon boldog voltam, ha mehettünk. Apám ezt pontosan tudta és magával vitt általában, ha valami autóval kapcsolatos dolgot intézett. Vizsgára például emlékszem, de sok apró-cseprő autós dolgot intéztünk, én meg büszkén feszítettem apám és az imádott autó mellett. 

Amúgy sose hívtuk Zsigulinak, ez csak a később lett megszokott elnevezés nálam a típusra. Exportkivitel volt, Lada 1300 volt a felirata hátul, Ladának is hívtam én is és a család is. Tudtam, hogy a Zsiguli ezt a típust takarjam, de sose jött a számra. 

Szegény autó megjárta a poklot, volt kisebb koccanása, apám ütött el vele részeg gyalogost, kapott egyszer motorgenerált, többször lett javítva a kasztija. Autószerelő nagybátyám szerelgette, nem túl szívesen. Szegény derekasan tűrte a ridegtartást, amíg csak lehetett, szolgált. Végül 14 éves koromban mondta ki rá apám a halálos ítéletet. Addigra a kasztni porrá rohadt, a motorja alig jött haza az utolsó balatoni nyaralásunkról. Kb 12 évig volt nálunk, ez alatt tényleg csak a leges legszükségesebb dolgokat kapta meg, csoda, hogy ennyit kibírt. Apám húszezer forintért adta el Szutykos Misinek, a gyáli bontósnak. Az egész  családnak vérzett a szíve érte egyébként, a hűtőmaszkot apám levette róla, a mai napig itt van a szobámban. Tudtam hol a bontó, és épp akkor kezdtem a gimit, már egyedül jártam haza (az általánosban ott dolgozott apám, onnan vele kellett hazajönnöm, nem ritkán épp ezzel az autóval). MInden nap megnéztem, amíg ott állt, a sírás kerülgetett. Mintha a saját testvéredet adná el az apád. Havi 2 ezer forint zsebpénzem volt. Az akkor se volt sok. De megkérdeztem a Szutykost, mennyiért adja el az autót egyben. Azt mondta, 30ezer, de 18 év alattinak nem ad el autót. Nagyon össze akartam szedni rá a pénzt. Nem olyan kisfiús ábrándozással, hanem komolyan gondolkoztam, mit tehetek pénzzé (nem volt semmim), próbáltam fűzni a barátaimat, hogy vegyük meg együtt. Persze nem lett volna hova tennem, meg apám ki is herélt volna, hogy 14 évesen autót veszek, de ez mind nem érdekelt, meg akartam menteni. Egy napon aztán nem állt már ott a telepen. Pontosan tudom, mi lett vele, elégszer láttam azt a  konténeres teherautót, amelyik hatalmas karmos emelővel megragadja az autókat és egymásra dobálja őket a konténerben, hogy vashulladékként végezzék az egykoron imádott autók. Így végezte ő is. Ott és akkor tanultam meg egy életre, hogy az autót karban kell tartani. Talán a szüleim is, ők is szerették azt az autót, még ha a vezetés sose volt élmény nekik, de a Lada valahogy egy kicsit náluk is családtag volt.

Szóval ezért és azóta a szeretet a Ladák irányába. Azért sok emlékem van róla, majd mesélgetek belőle.