Autóbuziságom története

Na ez az utolsó családi autó, most már az enyéim jönnek majd, meg az emberek és az autós emlékek.

Az Escort volt az az autó, aminek a kiválasztásában már volt részem. Amikor elment a Toyota, már nagyban nézegettük az utódot, addigra szerencsére sikerült félretenni annyit, hogy az alsó kategóriából ugyan, de lehessen szemezgetni. Én nagyon kötöttem az ebet a karóhoz, hogy legyen egy 1,3-as Swift, azt ismertem pontosan, hogy sose romlik el, minden filléres hozzá és olcsó is. Fater, akit soha, de soha nem érdekeltek az autók közölte, hogy márpedig ő Suzukit nem vesz. Nézelődtünk sokfele, végül az Escort és egy Mitsubishi maradt a szórásban. 2010 januárját írjuk, kölcsönkértem egy barátom Skodáját, azzal mentünk nézelődni, megnéztük a Fordot, utána mentünk volna a Mitsut meglesni, de amikor hívtuk, közölték, hogy az már elment. Visszamentünk, és el is vittük az Escortot még aznap. 

1994-es évjárat szülötte, 1,6 16 szelepes motorral, elvileg 90 ló, klímás, szervós. Nem egy nagy extra, de alapvetően azért tud mindent, amit ma elvárunk egy autótól, még ha a formája kicsit idősebb is már.

Ezzel kicsit beégtem, én nézegettem át az autót, a magam kis félamatőr módján, de végül azért lett baja bőven. A belseje meseszép volt, ez a mai napig így van szerencsére. Amúgy minden mást kicseréltünk rajta. Már amikor megvettük volt baja, lefulladt, az alapjárata mászkált, nem akart menni néha. A próbaúton pont nem csinálta, de említett a srác,  hogy ez a baja. Nagy nehezen sikerült némi segítséggel megoldani a dolgot, meg kellett egy önindító felújítás is. Gurult közben, de folyamatosan voltak bajai, cseréltünk benne egyszer motort, mert zabálta az olajat, volt egy elég komoly villamosságis túlórázás rajta, de végre megjött az ereje és minden működött rajta. Másfél év múlva az első vizsgájára volt rajta egy közepes lakatosmunka, néha bele kell nyúlni szerelgetni, de azért viszonylag rendben van most már kb egy éve.

Ezt elég sokat vezettem, pont akkor vettük, amikor nekem nem volt már saját autóm (később aztán lett). Mivel eddigra autószerelő voltam, sok autót vezettem, és a középkategóriában szerintem jónak számít, kifejezetten jó vezetni, még ha nem is egy sportautó, de érezhető rajta, hogy a tervezéskor figyeltek, hogy a vezető és az utasok jól érezzék magukat benne. Ezzel voltunk koncertezni is, sok emberrel, sok helyen jártunk vele. Nagy szerelem sose lett, egy egész jó kis autó. Tulajdonképpen mindenki elvan vele itthon, de senki se rajong érte. Azért néhány érdekes történetben szerepelt, de azt majd később.

Nemsokára folytatom a saját retteneteimmel:)

Azért akármekkora egy szemétdomb volt, a Daihatsu összetörése alapjába véve megrengette a családi kasszát, nem volt tartalék másik autó vásárlására. Itt nagyon ki lettünk húzva a szarból, apám egyik ismerőse ( a barát nagyon erős túlzás lenne rá ) egy elég komoly összeggel dobta meg a családot (nem kölcsön, ajándékba), hogy hallotta, mi történt, vegyen valami autót. Azért a fater sem teljesen hülye, nem akarta még egyszer egy ilyen szappantartó rettenetet, elkezdett hát nézelődni valmai tisztességesebb, de hat személyt minimum elszállító jármű után, ami nem utolsósorben befér a kapun. Nem sok dolog van, ami közös bennünk autóügyileg, talán összesen kettő. Nem szeretjük a dízelt (érdemei vitathatatlansága mellett) és nem szeretjük a francia autókat. Itt még mindig elég komoly felhozatallal lehetett szembenézni, de a maximum szélesség bizony gátat szabott. Így került képbe a Toyota F-Model (a kép szintén csak illusztráció, de kell lennie fotónak, keresgélek majd). Ezt az autót hivatalosan sose árulták itthon, és Németországban sem a legelterjedtebb típus. Szóval úgy tíz szerelőből kilenc hülyén néz rád, ha közlöd, milyen autód van. Viszont ez legalább erőteljesen autószerű volt. 

Két literes oldalt vezérelt láncos motor hajtotta egy nagyon jól áttételezett váltón át a hátsó kerekeket. Elég jól ment, az étvágya cserébe szintén elég jó volt, a tíz liter mindig lecsúszott neki. De ezért cserébe kaptunk egy teljes értékű nyolc személyes utasteret, külön hátsó fűtést, első tetőablakot, hátul egy kb egy négyzetméteres teljesen nyitható üveg napfénytetőt (hivatalosan Moon Roof, ez volt mindenki kedvence benne), még három üléssorral is tisztességes csomagtartót, egyszóval egy kényelmes utazóautót. Ez kisbusz volt, nem teherautó ülésekkel felszerelve. A két hátsó üléssort egybe ledöntve és összehúzva egy kb 2x2 méteres egybefüggő teljesen vízszintes ágyat kaptunk. Nálunk nagy volt a család, de egy pár kényelmesen alhatott volna benne.

Lehetett vele messzire is menni, a motorban bőven volt tartalék,  egyszer fater meghajtotta autópályán, 140ig kifejezetten kellemes, aztán elkezdi dobálni a szél, mert azért ez se alacsony, 155-nél tovább nem mentünk vele, de a motor bírná, csak ott már ijesztő tényleg a dobálás.

Ennek az autónak a nagy buktatója a ritkasága volt. Egy egyszerű fékmunkahengert a márkaszervízen keresztül kellett rendelni hozzá, semmit nem lehetett szinte kapni itthon bele. A hátsó lámpa egy fával való találkozáskor megsérült. Sose lett kicserélve, a gyári búra áráért kaptunk volna egy fél autót. Volt rajta lakatosmunka (úgy-ahogy meg lett csinálva), rengeteg apró javítás nem kevésszer. Voltak vele bajok, de azért alapvetően nem volt egy rossz autó. Amikor 2007-ben végre lett jogsim, ezt vezettem először, tényleg kellemes volt. Kicsit kuszák az emlékeim, talán 2003-ban vettük és talán 2010 elején adtuk el, a lényeg, hogy azért sokáig megvolt. 

Az utolsó két hónap kínszenvedés volt vele. Addigra már autószerelőként dolgoztam és próbáltuk helyretenni a főnökömmel. Minden alkatrész után rohangálni kellett, de úgy tűnt, hengerfejes. Szerencsére egy oldalvezérelt motornál ez nem olyan nagy ügy, levettem a hengerfejet, lesíkoltattam, nyomáspróbáztattam, összeraktam. Ugyanúgy nyomta a vizet  veszettül. Nem szedtük szét már többet, szinte száz százalék, hogy blokkrepedt. Egy huszonéves japán kisbuszmotor nem tartozik a nagyon drága dolgok közé. Csak éppen ez a motor itthon ismeretlen volt. Minden létező Toyotabontót felhívtam 100 kilométeres körzetben, túrtuk a netet, egyszerűen semmit, még utalást se találtunk sehol arra, hogy foglalkoztak volna ilyennel. Tudtam, hogy kik lennének erre vevők. Nem teljesen legális társaságok vásárolják fel ezeket az öreg kisbuszokat, kicsit gatyába rázzák és viszik ki Afrikába, ahol tusitákat szállítgatnak velük. Lehet mondani, hogy szar ember vagyok, én bizony meghirdettem hengerfejesnek (azaz azt írtam, hogy nyomja a vizét, valószínűleg hengerfejes). Tudtam, hogy úgyis ezek harapnak rá. Pár napra rá meg is jelent egy tört magyarsággal beszélő emberke, faterral nézegették egy fél órát hajnalban, majd 60 ezerért elvitte. Nem lett volna értelme szétbontani és kiárulni, szinte semmi nem volt jó benne és amúgy se keresett senki semmit hozzá. 

Végülis kedveltem a Toyotát, kicsit sajnáltam, amikor elment. Anyám a mai napig siratja, ő nagyon odavolt érte, élete legjobb autójának tartja. Ebben persze nem kis része van annak, hogy ebbe minden különösebb átalakítás nélkül be tudta dobni a biciklijét. De azért ez tényleg autó volt, nem lett annyira családtag, mint a Lada, de azért kicsit szomorkodtunk, amikor elment.

Mielőtt nagyon száraznak tartanátok az egészet, jelzem, hogy az elején kicsit be akarom mutatni az autókat és az embereket, hogy a velük kapcsolatos történések nagyjából elhelyezhetőek legyen időben és helyzetben. Még lesz néhány, igyekszem azért úgy írni róluk, hogy valami értelmes infó is kijöjjön belőlük.

Szegény Lada tehát ment, de addigra négyen voltunk testvérek, dolgozott mindkét szülőnk, kellett egy autó mindenképp. A nagy család maitt adták magukat a kisbuszok, de a kapubeállónk iszonyatosan szűk, és a ház elhelyezése miatt nem is bővíthető, így a szélesség nagyon korlátozott volt. Szóval a mi családunk mérőszalaggal vett autót. Ezt a csodálatos Daihatsu Hijet 1000 típusú gépet apám egyik ismerősétől sikerült megvenni, némi nagyszülői kölcsön segítségével. (A kép csak illusztráció, nem találtam róla fotót, pedig biztos készült. A színe is ilyen volt, csak alufelni nélkül). Mind szerettük a Ladát, ezt pedig mind utáltuk. Apám nem mondta ki, de szerintem ő is. Az egész igazából egy teherautó. Három sorban szállít hat embert, vérre ment a harc, hogy ne kelljen a leghátsó sorba ülni. Hátul azt hiszem laprugós, mindenesetre kemény, mint a beton, két gyerekel hátul olyan szinten pattog, hogy a negyed órás Pestlőrinc-Gyál útvonal maga a kínszenvedés vele. Egy hosszabb túra simán inkvizíciós vallatási módszer lehetett volna, ha már a középkorban is forgalmazzák. A japán minőségtől távol állt, legalábbis kényelem ügyileg. Javítani nem nagyon kellett, de időnként csak úgy spontán kinyílt a hátsó ajtó. Ezt tovább rontotta, hogy a leghátsó üléssor pedig időnkét spontán hátrafelé feldőlt. Hála Istennek, ezt a kettőt sose tette meg egyszerre, de azért a lehetőség ott volt, és ez nem túl megnyugató. Unokatestvérem általi keresztségben szappantartónak lett elnevezve, ami igen találó név rá.

Ezer köbcenti amúgy nagyon kevés, az azért már egy Swiftet sem mozgat túl vehemensen, ide egyenesen légyfing volt. De mindegy,  hosszú távú utazásokra már csak a kasztni miatt is alkalmatlan volt, a keskeny, magas bódét már százas tempónál nagyon ijesztően lóbálja a szél.

Szerencse vagy szerencsétlenség, ez a rettenet nem sokáig szolgálta a családot, néhány hónap után apám hazafele elpilledt a volánnál és feltekerte egy villanyoszlopra. Gergő öcsémnek némileg fájt a lába, mert beverte, egyébként hálégnek mindenki sértetlenül megúszta, csak az autó lett totálkáros. Ez egyébként nem kis mázli, mert mint látható, semmi gyűrődőzóna nincs az elején, az eset sokkal rondább véget is érhetett volna. Az autó egyébként igen ritka darab, a roncsot alkatrésznek is csak hónapok után sikerült eladni. 

Ez ugye az az autó, amit ajándékba kaptunk. 1990-et írunk, komoly érték még ez a járgány, rendkívül nagyvonalú felajánlás volt ingyen anyáméknak adni. Ha bárki megkérdezi, melyik autót szerettem életemben al egjobban, ezt. És ez örökké így lesz, szerettem utána is autókat, de ez az autó velem nőtt fel, bár jóval idősebb volt nálam. Ez volt AZ autó. 

No akkor egy rövid technikai áttekintés róla, aztán egy kicsit a viszonyunkról: 1977-es évjárat, 21011 típus, ez a klasszikus ezerkettes egy kissé módosított változata, más homlokfallal, más hátsó lámpákkal, tolatólámpával és egyéb, hasonló apró különbségekkel. De az igazi különlegessége nem ebben rejlik. Ez nem 1200-as volt, gyárilag  1,3-as motorral volt szerelve. Nem nagy szó ez ennyi év távlatából, de akkoriban ez egy drágább, különlegesebb kivitelnek számított, az a 100 köbcenti érezhetően erősebbé tette. Sárga volt. Sose láttam másik sárga Zsigulit, csak a taxikat. De ez egy másik árnyalat volt. A szín titka egyébként az, hogy valmikor a 90-es évek legelején a szüleim kaptak pénzt apai nagyanyám Egyesül Államokban élő testvérétől, ebből lett telibe fényezve az autó. Egy, a gyárinál sokkal szebb sárga árnyalatot kapott, apámat volt, hogy megállították, hogy hol fújatta az autót, tényleg szép volt. Eleinte, persze. Mivel a szüleim az autózás mindig csak eszköznek tekintették, semmi komolyabb módosítás nem történt rajta, kapott egy pár ülésre hútható fejtámlát és öveket hátra, mert apám már akkor is nagyon odavolt a biztonságért. Egy rádió se volt benne, se egy ködlámpa, semmi. Még vészvillogó se. Teljesen gyári. Nekem mindegy volt, az első perctől imádtam. Nem volt különösebben kényelmes, tulajdonképpen, objektív szemmel különösen szép sem. De olyan volt, mint a testvérem, együtt nőttünk fel. 

Még a régi rendszámmal kaptuk meg, ZR volt a két betű, a számra nem emlékszem már. Emlékszem, amikor ment a vizsgára, hogy megkapja az új rendszámot. Elsőre megbukott. Nem tudtam, mi az a műszaki vizsga. Csak nagyon örültem, hogy az autónk másodszorra már új rendszámmal tért haza az Autóklub telepéről. Nem emlékszem az akkori benzinárakra, hogy mennyire számítottak soknak, mindenesetre elég sokat mászkáltunk vele, és mindig nagyon boldog voltam, ha mehettünk. Apám ezt pontosan tudta és magával vitt általában, ha valami autóval kapcsolatos dolgot intézett. Vizsgára például emlékszem, de sok apró-cseprő autós dolgot intéztünk, én meg büszkén feszítettem apám és az imádott autó mellett. 

Amúgy sose hívtuk Zsigulinak, ez csak a később lett megszokott elnevezés nálam a típusra. Exportkivitel volt, Lada 1300 volt a felirata hátul, Ladának is hívtam én is és a család is. Tudtam, hogy a Zsiguli ezt a típust takarjam, de sose jött a számra. 

Szegény autó megjárta a poklot, volt kisebb koccanása, apám ütött el vele részeg gyalogost, kapott egyszer motorgenerált, többször lett javítva a kasztija. Autószerelő nagybátyám szerelgette, nem túl szívesen. Szegény derekasan tűrte a ridegtartást, amíg csak lehetett, szolgált. Végül 14 éves koromban mondta ki rá apám a halálos ítéletet. Addigra a kasztni porrá rohadt, a motorja alig jött haza az utolsó balatoni nyaralásunkról. Kb 12 évig volt nálunk, ez alatt tényleg csak a leges legszükségesebb dolgokat kapta meg, csoda, hogy ennyit kibírt. Apám húszezer forintért adta el Szutykos Misinek, a gyáli bontósnak. Az egész  családnak vérzett a szíve érte egyébként, a hűtőmaszkot apám levette róla, a mai napig itt van a szobámban. Tudtam hol a bontó, és épp akkor kezdtem a gimit, már egyedül jártam haza (az általánosban ott dolgozott apám, onnan vele kellett hazajönnöm, nem ritkán épp ezzel az autóval). MInden nap megnéztem, amíg ott állt, a sírás kerülgetett. Mintha a saját testvéredet adná el az apád. Havi 2 ezer forint zsebpénzem volt. Az akkor se volt sok. De megkérdeztem a Szutykost, mennyiért adja el az autót egyben. Azt mondta, 30ezer, de 18 év alattinak nem ad el autót. Nagyon össze akartam szedni rá a pénzt. Nem olyan kisfiús ábrándozással, hanem komolyan gondolkoztam, mit tehetek pénzzé (nem volt semmim), próbáltam fűzni a barátaimat, hogy vegyük meg együtt. Persze nem lett volna hova tennem, meg apám ki is herélt volna, hogy 14 évesen autót veszek, de ez mind nem érdekelt, meg akartam menteni. Egy napon aztán nem állt már ott a telepen. Pontosan tudom, mi lett vele, elégszer láttam azt a  konténeres teherautót, amelyik hatalmas karmos emelővel megragadja az autókat és egymásra dobálja őket a konténerben, hogy vashulladékként végezzék az egykoron imádott autók. Így végezte ő is. Ott és akkor tanultam meg egy életre, hogy az autót karban kell tartani. Talán a szüleim is, ők is szerették azt az autót, még ha a vezetés sose volt élmény nekik, de a Lada valahogy egy kicsit náluk is családtag volt.

Szóval ezért és azóta a szeretet a Ladák irányába. Azért sok emlékem van róla, majd mesélgetek belőle.